Nehrer György: Párbaj Lugoson

 

Már jónéhány írásomban említettem, hogy gyerekkorom nyarainak egy részét Romániában töltöttem – amikor éppen nem raktam vagonokat a Tűzépen –, nevezetesen Perjámoson. Ez a község nincs túl messze Bartók Béla szülővárosától, mindössze két falunyira van Nagyszentmiklóstól. Egyszer majdnem nagyszentmiklósi diák lett belőlem pont abban a gimnáziumban, ahol Bartók is koptatta a padokat – ha a jóisten is úgy akarta volna. De valami miatt nem akarta, így aztán bánatosan hazajöttem Bánátból. Nekem a haza akkoriban ugyanaz volt, ami öregapámnak és a dédapámnak kétszáz évvel ezelőtt. Amikor itthon is otthon voltunk. Én ott is itthon voltam. Azt most bonyolult lenne elmagyarázni, hogy végül is miért jöttem haza. Viszont, ha már így esett, akkor hoztam magammal ezt-azt, amit nem lehet elvenni tőlem a vámon és persze nem lehet megnyerni a réven sem. Merthogy amit az élet ad, azt nem lehet se megvenni, se elcsórni, se határokkal elválasztani.

Sosem állítottam magamról, hogy én egy okos gyerek lettem volna, és az iskolai eredményeim sem azt bizonyították. Mint mindennek, ennek is bizonyára sok oka volt. A legkézenfekvőbb az, hogy az én fejem túl kicsi volt ahhoz, hogy a gondolataimat és a tanulmányaimat is erre a kicsi helyre bezsúfoljam. Így aztán mindig annak adtam teret, ami könnyebben fészket tudott rakni ott, ahol másnak a matematika, a fizika vagy egyéb kötelező tantárgyak. Azt sem állítottam magamról soha, hogy tudok írni. Bár tagadhatatlan, mondtam olyanokat, hogy íróféle vagyok, ami amúgy igaz is, meg nem is. Végül is a történetek szempontjából ez lényegtelen is.

Ezekről az utakról viszont sok történetet hoztam magammal. Némelyiket nehezen cipelem azóta is, némelyiket vidáman. Ez a kis történet a nagyszüleim és apám utolsó bánáti lakhelyén játszódik, valamikor a nagy háború előtt.

Mint ahogy a Duna szeli ketté Budapestet, úgy szeli ketté a Temes folyó Lugost. Igen, így rövid „u”- val, mert ennek a kisvárosnak semmi köze nincs a lúg szóhoz, inkább a lugashoz köthető az etimológia meg a régi okmányok alapján is. Szóval, itt is két oldala van a folyónak, mint mindenhol másutt. Itt a jobb partot oláh vagy román-Lugosnak, a bal partot meg német-Lugosnak hívták. De hagyjuk az etimológiát, mert most éppen két lugosi polgár kakaskodik a kaszinó előtt…

Derék hivatalnok mindkettő. Az egyik a városházán, a másik a postán dolgozik. Nem italos emberek ők, és a családjukat is tisztességgel ellátják. Nem teljesen tökéletes férj egyik sem, mert a gyengébbik nem a gyengéje mindkettőjüknek. Hol máshol futhat össze két tisztességes úriember ifjú hölgyekkel, mint a kaszinóban. A teremtő úgy rendezte el a világ sorsát, hogy amióta nők vannak a földön, azóta léteznek férfiak is. A férfilélek mély bugyraiba viszont a teremtő már bele nem láthat, mert annyi kiskapu és ajtócska van azon, hogy a kaszinóbéli szobácskák halvány reményeit és hangos sóhajait eltakarja az ő vigyázó szemei elől is.

Jól van ez így elrendezve, mert másként úgysem lehetne. Amúgy meg: a kaszinóbéli hölgyek végtelen hálásak őszülő halántékú tisztelőiknek, akik legtöbbször önzetlenek, mint ahogy Potoczky úr és Kákonyi úr is. Amolyan kaszinós barátság volt az övék, és néhanapján egy-egy kölcsönös kaszinói vacsorameghívás is előfordult, a feleségek előtt bizonyítandó, hogy jó társaság az, ahová mindketten járnak hetente egy alkalommal.

Sok pénzt nem nyertek és nem is veszítettek sem kártyán sem ruletton, amit viszont nyertek, azt elköltötték Fannira, Idára vagy éppen egy harmadik csinos lányra.

Ezen a szépnek induló csillagfényes estén úgy hozta a szerencse, hogy a Potoczky úr igen szép summát nyert ruletton, amikor valamilyen sugallattól vezérelve az összes zsetonját feltette a piros hármasra. Ezzel szemben Kákonyi úr vesztesége a szokásosnál nagyobbra sikeredett. Szokás szerint az italszámlát mindig a nyertes rendezte. Most, hogy sok pénz ütötte Potoczky úr markát, ezen az estén több ital is folyt, mint amennyi a jókedvhez szükségeltetik. Hogy a sok pénz ne húzza annyira a zsebét, a Fannika kisasszony megkülönböztetett figyelemben részesítette a nyeremény tulajdonosát.

Kákonyi úr nem nézte ezt jó szemmel. Potoczky minél közelebb jutott Fanni kisasszony domborulatainak csúcsához, Kákonyi – az ital által felkorbácsolt féltékeny gerjedelmében – egyre nagyobb területet fogott át szemeivel a mellette elterülő vidékből.

Egyre tisztábban és átfogóbban rajzolódott ki az élet, és benne tulajdon életük. Ilyen erkölcsi magasságokban már régen érezte magát. Így aztán hiábavaló fáradozásnak bizonyult Ida kisasszony bársonyos kezeinek simogatása. Ez most nem hatotta meg. A természet rendje az, hogy az emelkedőkkel a lejtők is megnőnek, s a csúcsokat sötét szakadékok árnyékolják be. Igazságos ez? – tette fel a kérdést magának, látva, hogy Fanni kisasszony egyre gyorsabb vágtára ösztökéli Potoczkyt.

Aztán bánatát nem Ida kisasszony ölelő karjaiba fojtotta, hanem egy üveg pezsgőbe. Ahogy az lenni szokott ilyen mulatságokál, a hajnal véget vet a szerelemnek, most ezúttal a barátságnak is, minthogy az ital átvette a hatalmat mindkettőjük gondolatai felett. A meleg augusztusi hajnalok amúgy sem kedveznek az italos ember elméjének, így aztán az utcán heves vitába bonyolódtak egymással.

– Maga tehetetlen! Ott csüngött magán az a gyönyörű Ida, maga meg rá sem hederített. Milyen erkölcsről papol nekem, amikor a magáé sem különb?! – mérgelődött felháborodva Potoczky.

– Persze, nekem a nagy seggű Ida jutott, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni! Maga meg a Fannika kisasszonyt viszi a turfra, már csak a trenzli, a kantár hiányzott. Gyenge egy férfi maga, hogy a Fannikának kellett magát tolni, lapickázni!

Szó, szót követett, mint ahogy az első pofont is pofon, aztán a küzdő feleket a hazafelé tartó kaszinóbéli társaság választotta szét. Rögtön akadtak párbajsegédek is. A helyszínt és az időpontot azonnal egyeztették. A lugosegresi út mentén lévő kiserdőben, egy hét múlva, szombaton reggel nyolc órakor.

– Pisztoly vagy kard? – tették fel a kérdést a segédek.

– Kard! Kard!

– Levágom a fejedet, te gigerli! – ordította Potoczky.

– Ember kell ahhoz, vagy legalábbis crack zsoké, nem ilyen nyámnyila!

Szótlanul teltek odahaza a következő napok, amíg aztán a feleségek fülébe nem jutott a városszerte szóbeszéd tárgyát képező párbaj. Kisvárosban ilyesmit eltitkolni képtelenség. Főleg úgy, hogy közben a párbajozó felek a városban állomásozó katonai egységek egy-egy vívómesterétől naponta leckéket vesznek. A felbőszült feleségek mindenütt tudakozódtak a részletekről, hogy min is veszett össze a két barát. Haragudtak a férjeikre, de azért annyira nem, hogy bármelyiket is szerették volna elsiratni.

– Fiatalok vagyunk mi még özvegynek! – mondta Potoczkyné.

– Megkapják a magukét mindketten, bízza csak rám! – válaszolta erre Kákonyiné.

Másnap aztán a feleségek megfonták a maguk hálóját a két mit sem sejtő párbajozó meg a segédeik köré.

Potoczky és Kákonyi teste már tele volt kék folttal, melyeket a két férfiú a vívóleckéken szerzett. Ettől vagy valami mástól, már kezdett elmenni a kedvük a párbajozástól. Kezdték belátni, hogy a tollforgatás az mégiscsak közelebb áll hozzájuk, mint a kardforgatás. A büszkeségük viszont már nem engedte visszalépni egyiküket sem. A feleségek meg még tovább tüzelték mindkettejüket, mintha semmiről nem tudnának. Így aztán nem hátrálhattak meg.

Eljött a nagy nap, és a küzdő felek nyolc órakor a segédekkel és egy orvossal megjelentek a helyszínen. A segédek békülésre szólították fel a feleket, és arra, hogy lépjenek vissza a párbajtól. Erre nem volt hajlandó egyikük sem. Ezt követően előkerültek a ragyogó fényesre tisztított kardok. Már éppen összemérték a pengéket, amikor is a tisztás körüli erdőből vagy húsz paraszt ugrott elő botokkal felfegyverkezve.

– Ebben az erdőben tilos a mászkálás! Itt nem lehet csak úgy párbajozgatni!

Némi szóváltást követően aztán futásra késztették a párbajozni vágyó díszes társaságot, mialatt természetesen egyik-másik úr háta a parasztok botját is megismerte. Arra azért ügyeltek, hogy a legtöbbet a Potoczky és a Kákonyi úr kapja. A parasztokat amúgy sem kellett nagyon biztatni, ha arról volt szó, hogy urakat lehet verni. Most, hogy még fizetséget is kaptak a két feleségtől, a buzgóságuk is nagyobb volt.