A királyok városában, és persze másutt is a nagyvilágban, ezerkilencszázöt augusztus tizenhatodikát jelzett a naptár. Ilyenkor már öregszik a nyár szíve. A lemenő nap vöröslő arcába dugta a hatalmas eperfa a susogó lombját. Meleg nap volt ma is zizegték a csipkés, néhol már sárguló levelek. A nagy fa árnyékában lustálkodott egy kajla puli és egy loncsos öreg komondor naphosszat. Most, hogy a vörösarcú lassan aludni tér, a két eb unottan sétált végig az udvaron. Elcsendesedett a világ zaja. Már hazatértek az ostorcsattogtató kocsisok, és a fáradt napszámosok is. A lovak horkantása, és néha egy-egy vágyakozó, vagy mérges nyerítés hallatszott csak az istálló felől. A kutyák, lábukat emelve leltározták a szeneszsákokat melyek hatalmas gúlákba voltak rakva. „Ilona brikett, métermázsája most két korona, házhoz szállítva megrendelhető Bernstein és Káldor cégnél” – szólt a reklám az újságban – jelezve a nagyközönségnek, hogy a tél az idén sem marad el. Másnap hajnalig nem történt semmi különleges a Palotai úton a Ponty szálló szomszédságában, ahonnan minden este mulatozás hangjai szűrődtek az éjszakába. A loncsos komondor és a kis puli már megszokta, hogy ez bizony így van, és talán az ő életük végéig így is marad. Akkor meg minek ezen háborogni? Amikor a kocsmából hazafelé induló jókedvű legények a kapu oszlopánál megálltak, –könnyíteni magukon, többnyire csoportosan – olyankor csendben odalopódzott a két eb, és hirtelenjében olyan eget rengető csaholásba kezdtek, hogy a meglepett legények ijedtükben egymás gatyaszárát vizelték össze. Ha a kutyák tudnának hangosan nevetni, akkor a hasukat fogták volna. Ehelyett azonban álmosan visszaballagtak az eperfa alá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése