Kaszás István

 

Letöltendő szabadságra ítélve

 

Mire bíróság elé kellett állnia Adorjánnak, a költőnek, már volt elegendő élettapasztalata. Amikor hajnalban a csavarhúzóval megkocogtatta a radiátort –  ki az a marha aki hajnali négykor a radiátort üti? – rögtön megtudta hány óra van anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, azt is, hogy hívják őt a társasházban, és hová kell mennie. Édesanyja – akit a ház lakói kora reggel már emlegettek – arra is megtanította annakidején, hogy egy nőt vásárlás közben megzavarni igen-igen veszélyes dolog, ezért nem merte feleségét vásárláskor sürgetni. Bűnbocsánati zarándoklatnak tekintette, hogy asszonyát elkíséri a nagyáruházba, ahová magától be nem tette volna a lábát. A hétvégi foci utáni sörözésekkel gyakran megsértette az egyik fontos házi szabályt, a tíz óra utáni kijárási tilalmat, ezért vezeklés képen asszonyát el-elkísérgette az áruházba. A tárgyalás előtti hétvégén felmentést kapott az áruházi látogatás alól.

– Vádlott, álljon fel! Az itt előttem álló dokumentumok alapján Ön mások verseit másolja és saját neve alatt közli, illetve verssorokat emel ki mások műveiből, és azokat beilleszti a saját költeményi közé, ha egyáltalán vannak saját költeményei.  Még nem nyert bizonyítást, hogy valamennyi verse mások eltulajdonított költeménye lenne, de figyelmeztetem, az orgazdaság is bűncselekmény.

– Tisztelt Bíróság, beismerem, hogy időnként majdnem változtatás nélkül vettem át akár versszakokat is más költők műveiből. Szerintem az alkotói szabadság megengedi, hogy javítsak sok olyan költeményen, amely inkább mérgezi, sem mint gyógyítja az olvasó lelkét. Például azokat a sorokat, hogy zord, viharos fellegek gyülekeztek az égen, én átírtam: eső nem várható a hétvégen.  Higgyék el, ez nem egy meteorológiai előrejelzés, ezek a saját gondolataim. Kérem, mennyivel nagyobb kedvvel dolgoznak majd az üzemekben, ha a szerdai napilapban olvashatják verssoraimat. Javulnak majd a statisztikai mutatók, rentabilitás, profitabilitás, mert arra gondol majd a nyájas újságolvasó: – Hurrá, hétvégén irány a Balaton. A bíró fejcsóválását látva így folytatta:

– Nem tagadom, hogy többek között a nagy költő balladáit is kis változtatásokkal közöltem saját nevem alatt. Micsoda dolog az, hogy egy nő a patakban mossa az ágyneműt. Nem és nem. A nő a mosógép dudorászását hallgatja, miközben a fürdőszoba ablakpárkányára helyezett virágait öntözi kecses mozdulatokkal. Ezalatt a férje – aki előzőleg már megpucolta a krumplit – a konyhai gáztűzhelyre felteszi azt főni. Boldogság, harmónia és a nemek közötti egyenlőség.

     A bíró láthatóan megenyhült. Ő is krumplit pucolt a hétvégén miután bevásárolt, és porszívózott, ebéd után pedig a szokásjog alapján elmosogatott. Úgy érezte a szívéhez szólnak a poéta mondatai. Nem volt már kétséges előtte, hogy a Tisztelt Bíróság felmenti a vádlottat. Este az aktatáskával együtt vitte magával a tárgyalás során felfedezett új érzéseit. – És magamat, hogyan menthetném fel a terhek alól, amit nem is én akartam? A szüleim rakták rám, ők akarták, hogy nevem előtt ott legyen a dr. A vértől irtóztam, orvosi szóba sem jöhetett, maradt a jogi pálya.

 A bíró az utóbbi időben egyre feledékenyebb lett. Szinte mindig később indult el otthonról, és állandóan a lakáskulcsot keresi egyre jobban remegő kezeivel. Igen, a munkahelyén is többször elfelejtette a tárgyalás időpontját, amiért figyelmeztetésben részesült, később orvosi javaslatra hosszabb időre szabadságolták. Mióta elbúcsúztatták a munkahelyén, a bíróság helyett naponta az áruházba vezetett az útja. Lassan ráeszmélt – eddig a világnak fényt alig látott, mohos oldalán éltem.

Egy hétvégén az áruházban találkozott a felmentett költővel. Nagyon sok nevet már elfelejtett, de erre az irigyelt, mosolyogva közeledő férfira ráismert. – Ő az a bátor költő, az Adorján! Örömüket öleléssel, hátba veregetéssel fejezték ki. –  Ezt figyeld János!  – most már nem bíró úr, hanem János volt, és ez a megszólítás melegséggel töltötte el szívét. A meg nem értett poéta beállt a legújabb trendit hirdető áruházi viaszfigurák közé, és onnan hangosan ráköszönt a vásárlási bódulatba esett női hölgyekre, akik sikítva estek ki révületükből. János felszabadultan kacagott. – Ugyan, ez még semmi, csak egy begyakorolt figura, ilyeneket szoktam csinálni unalmamban, amíg a feleségem vásárol. – Amit a törvény nem tilt azt tulajdonképpen szabad – mosolyodott el bátortalanul János.

A költő következő mutatványa – ahogyan ő nevezte – a tátogás volt. A pénztár előtt kígyózó hosszú sor mellett összeesett és tátogni kezdett. A segítségére rohanóknak kezével mutatta, hogy innia kell. – Hozok mindjárt ásványvizet aranyoskám – kiáltotta egy jóságos nagymama külsejű asszony. – Nehogy vizet adjanak neki, infarktusa van, gyorsan valami töményt kerítsenek, az életmentő lehet ilyenkor! – lépett elő szakorvossá egy baseball sapkás férfi. A mi Adorjánunk hálás pillantásokat vetett az életbölcsességgel megáldott férfiúra. Egy sportos fiatalember nyerte meg a futóversenyt, aki az italos részlegig száguldott és ott a legközelebbi üveget, ami történetesen vodka volt, megragadta, mint valami stafétabotot, s már  iramodott is vissza, hogy életmentő küldetését teljesíthesse. Adorján titokban whiskyben reménykedett, de duzzogva a vodkás üveget is rendesen meghúzta, ahogy egy halál tornácán egyensúlyozó férfihez illik. – Ne csoportosuljanak itt, levegő kell ennek a szegény embernek – jött a csődületté duzzadt tömegből egy részvét teli hang. – Szeret a nép – állapította meg a közben feltápászkodó Adorján, majd körbenézett, és rövid szózatban köszönte meg drága honfitársainak a példaértékű összefogást, ahogy egy bajbajutott embertársukon segítettek. – Nem fenyegetheti semmi drága hazánkat, ahol ilyen áldozat-, és segítőkész honfitársak élnek! Őszintén hitte is amit mondott. Már korábban megállapította, hogy – nem veszhet ki az a nemzet, melynek tagjai az egyszer használatos szájmaszkot akár egy éven át is hordják. A folyamatos műszakban dolgozó kamerák, a Nagy Testvér beosztottai hiába vették a mi Adorjánunk alakítását, senki nem tudta rábizonyítani, hogy szimulált volna. A költő többszöri áruházi rosszulléteit a bezártság nyomasztó érzésével magyarázta. Otthonosan mozgott már az áruházban, és házigazdaként viselkedett az ex bíróval. Megpakolta rendesen a bevásárló kosarát felvágottal, péksüteménnyel és dobozos sörrel, majd a pénztárnál fizetett.  Visszatértek az áruval roskadozó polcok dzsungelébe és már is ott voltak a szabadidő hasznos eltöltését ajánló részlegnél felállított sátor előtt. Ott a leterített hálózsákra heveredve elfogyasztották a már kifizetett élelmet, sört. – Nyugi, itt nem zavarnak soha, szinte mindig itt tízóraizom. Az eladók árufeltöltéssel vannak elfoglalva, vagy az úgynevezett információs pont körül tömörülnek, ott találhatják meg őket a kedves vevők. –  Jogszerű az itt tartózkodásunk – bátorította magát János, aki azt sem bánta, hogy remegő kezéből ruhájára folyt a sör. Annak a fátyolos szemű nőnek a szomorú tekintete viszont kicsit zavarta –alapvetően azért nem sérti a személyiségi jogaimat – állapította meg. – Ki lehet az, csak nem ítéltem el valamiért? A nő körül egy fiatalembert is látott. – Esetleg őt majd beidézem tanúnak. Hová is, miért is?

– Igen, a gondok a bíróságon kezdődtek – révedt el, hátát egy gumicsónaknak vetve.  Engem, a független bírót felhívtak telefonon odafentről, és barátságosan tanácsolták, hogy nem kell azt a pert úgy siettetni, jót tesz az ügynek a tárgyalás halasztása. Viszont egy másik perről pedig azt mondták, gyorsan le kell zárni, még a választások előtt. Így lezártam, anélkül, hogy a védelem tanúit beidéztem volna. Onnantól kezdve egyre feledékenyebb lettem, mert felejteni akartam. Majd minden kiesett az emlékezetemből, kivéve az a telefonhívás. Belső bírám kényszerített, hogy arra emlékezzem. Közben barátja megint sört hozott, és az ex bíró, folytatta, mintha gyónna. – Sokáig azt hittem suttogta, hogy én vagyok a problémamentes ember. Család, állás, biztonság. Nem is értettem, hogy mások, akiknek napi gondjaik nem voltak és javakban bővelkedtek, hogyan lehettek boldogtalanok. Addig a bizonyos telefonhívásig el sem tudtam képzelni, hogy a lelki fájdalom fizikai szenvedést és betegséget tud okozni, de most már tudom. Mintha nehéz gombóc lenne a gyomromban. Rá kellett jönnöm, hogy már nem állok boldog emberként a szenvedők fölött, hanem magam is közéjük tartozom. Amikor kérdezik, hogy vagy? – amire tulajdonképpen nem is kíváncsiak, ez csak olyan köszönés féle – nem szépítem, azt mondom nekik, nagyon rosszul vagyok. Túl az ötvenen, le kellett vetnem a boldog ember álarcát.  Rájöttem, nem az élet csapott be, hanem én csaptam be saját magamat. – mondta ki maga fölött a verdiktet. . –  Jó módban nőttem fel, családunkban senki nem követett el bűncselekményt, nem volt közöttünk alkoholista, azt sem tudtam mi az a családon belüli erőszak. Élni viszont nem tanultam meg, és nem tudtam örülni a látszólag apró dolgoknak! Nevetni, mikor más nem nevet, és sírni olyankor is, amikor nem illene. Adorján türelmesen hallgatta, talán már egy ballada rímein gondolkodott? Költői hévvel igyekezett összetört társát felvidítani. – Figyelj, most te következel, neked semmi eljátszanod az autógrammos figurát!  – azzal barátja fülébe sugdosta a teendőket. – Nem felbujtás ez? – próbált visszaemlékezni az ex bíró a büntető törvénykönyvre, de aztán csak kegyintett

     A kapott instrukciók szerint, János tisztelettel megközelítette a manöken küllemű hölgyeket, és autógrammot kért tőlük, azzal, hogy – Drága hölgyem, Ön az életben sokkal csodálatosabb, mint a képernyőn, pedig a tévében is nagyon szívdöglesztő. A kiválasztottak zavarban voltak, néha kicsit elpirultak, de hagyták, hogy János megölelje őket, és hogy egy szelfit készíthessen a kiválasztottal. Akció előtt azért biztos, ami biztos, szeme sarkából ellenőrizte a terepet, nem lép-e elő hirtelen valamelyik polc mögül az ismeretlen fiú, azzal a szomorú tekintetű asszonnyal, aki – most már rájött – nagyon hasonlít a volt feleségére. Déja vu érzés kerítette hatalmába. Régi vasárnapok pörkölt illatát érezte, és csillagszórók izzó sistergését hallotta. Mutatványát a mindent figyelő kamerák rögzítették, de alakítása egyáltalán nem zavarta az áruház messzire látó vezetését. Sőt! Bizonyos fogásait a későbbiekben átvették, és az áruértékesítési tréningeken, mint a vevő bizalmát megnyerő egyik hatásos marketing eszközt, tanították is.  A szakkönyvek szerint, az ilyen mutatványokra leginkább az Adorjánok, Alfonzok valamint a Botondok képesek, és igazi meglepetésnek számít az, ha egyszer-egyszer Jánosok vagy éppen Istvánok vesznek részt e fennkölt játékban. A talárt levetett férfiú az utóbbi időben már egyedül, amatőr színészként rendszeresen szórakoztatta az áruház közönségét. A szakmai vezetés elemzése szerint, János jelenlétének forgalom növelő hatása van. Törődtek vele, a raktárban kialakítottak számára egy kis zugot, amit otthonának tekintett. Amikor oda behúzódott, érezte rálehel a múlt, gyerekkori imádságok rezegtették lelkét. Némely alakítását ugyan rosszalta a vezetőség, de úgy ítélték, még belefér a kálóba. A neheztelést kiváltó jelenetével úgy kéthetente lepte meg környezetét. Bement az egyik próbafülkébe olyankor, amikor alig lehetett üres fülkét találni, és odabent jó hangosan nyögdécselni kezdett. Egyszer csak felüvöltött: – Te jó ég! Itt nincs vécépapír! Volt, amikor katarzisában egy eladónő elájult, máskor pedig a csak félig felöltözött, vagy félig levetkezett hölgyek ugrottak ki a próbafülkéből és fület sértően sivalkodni kezdtek. Mivel Jánosunk a menekülési útvonalat tudományos alapossággal jó előre megtervezte, semmiféle hátránya nem származott ebből az alakításából, – alkotmányossági aggályok pedig ez idáig nem merültek fel – foglalta össze a közelmúlt történéseit János.

     Éppen szokott pihenő helyén, a sátorban tízóraizott, amikor egy maszkos alak beugrott méretes pengével a kezében. – Mondd meg nekem, de gyorsan te sliffentyű, merre találok itt nyugtató gyógyszereket, mert már nagyon a plafonon vagyok! – a csillogó késsel közben nem csak a berezelt ex bíró torka körül hadonászott, hanem a slicce táján is ideges kőröző mozdulatokat végzett. – Ha megöl, elmeállapota miatt, enyhébb ítélet vár rá – rögzítette magában a tényállást, miközben majd szívszélhűdést kapott. – Félek, itt nem lesz peren kívüli egyezség – de azután gyorsan megtalálta a modus vivendit: – Én is pont azt keresem, gyere menjünk együtt, több szem többet lát! Áldotta magát, hogy szorult helyzetében is ekkora bölcsességre futotta. A hajléktalan külsejű férfi ekkor megölelte – hát biztos, hogy nem after shave illata van – állapította meg János – de talán megenyhülni látszik. A legújabb Karitász divat szerint öltözött borostás férfi a kést eltette és hatalmasat kacagott. – Láttalak te zsivány, hogyan szédíted a népet, naponta megnevettetsz te szélhámos gazember! Én is itt dolgozom ahol te. –  Dolgozol? – kérdezte tátott szájjal János – a közben Bonifác, a magántitkár néven bemutatkozó emberszerű lényt. – Igen ez a munkahelyem. Tologatom a bevásárlókocsikat. Itt-ott csurran cseppen egy százas is, a kosztom pedig megvan. Magától értetődő volt a tegeződésük, egy éles kés közelebb hozza egymáshoz az embereket. – És magántitkár vagy? – Igen, vannak titkaim rendesen – hunyorított barátságosan Bonifác.  – Rendszerint parizert, sajtot, tejet veszek le a polcról, és mire a pénztárhoz érek a felvágottat és a sajtot megeszem. Természetesen a tejet kifizetem, nem vagyok én egy áruházi szarka – húzta ki magát önérzetesen. János úgy ítélte meg – engem most már szeretnek az emberek, nem úgy, mint mikor bíró voltam. Az voltam egyáltalán? Csak úgy jegyzőkönyvön kívül megállapította – a világnak nincsenek nagy titkai, a felejtés teszi titokzatossá. Gondtalan életére mindössze egy parányi árnyék vetült, remegő kezével nem festhetett.

    Sokan voltak a temetésén, Jánost az áruház saját halottjának tekintette. Az édesanyját gyengéden támogató fiatalember a gyászbeszédből csak arra emlékezett – bátor férfiú volt, aki mert az életén gyökeresen változtatni. Az ifjú otthagyta jogi tanulmányait és munkába állt. Egy idő után elismert festő lett belőle. Képein többnyire egyszerű környezetben élő boldog embereket látni.