Kaszás István: Illemóra

 

Amikor hétvégéken Varga bácsi szobájában a nyitott ablaknál felsírt a hegedű, mintegy vezényszóra tárultak a szomszédok ablakai, hogy beengedjék a friss levegő hátán érkező, keményre nevelt szíveket is meglágyító dallamot. Abbamaradt ilyenkor az udvaron a szőnyegporolás, szünetelt a lakásokban a húskloffolás, s még a búgó gerlék is tapintatosan elhallgattak. Az idős úriembernél a kettős ágy végében – ahogyan annak lennie kellett – egy nagy szentkép függött a falon. Balra tőle a kicsi éjjeli szekrényen volt a lemezjátszó, az egyetlen a tizenöt családnak fedelet adó valamikori egyházi épületben.  Az ágy és a kétajtós nagyszekrény között volt annyi hely, ahol Varga bácsi egyszerre két pár fiút is táncra tudott tanítani. Több volt akkor a fiú – mondják, háborúk után inkább fiúgyermekek születnek – a Teremtő így gondoskodik a világ rendjéről. Táncnak nevezett botladozások közben vigyázni kellett, mert közel volt a horgolt terítővel letakart kisasztal, melyet védelmezően két apró fotel fogott közre, az asztalon váza a kert vágott virágaival.

Később, amikor már a házbeli lánykák is jártak tánc- és illemórára, az öreg meglepetéssel tapasztalta, hogy három pár számára is elegendő a hely. A fiúk meghozták az áldozatot, tánc közben közelebb bújtak a lányokhoz, akiknek hajfürtjei csiklandozták a nyakukat. A hajas babát és a pöttyös labdát színes hajpántra és különös érzeteket keltő kölnire felcserélő lányok karjait a fiúk lepkekönnyűnek érezték a vállukon. A tánc- és illemtanár megértően mosolygott, tapintatosan kiment a konyhába, de ha valaki a villany lekapcsolásával próbálkozott, az kapott tőle egy nyaklevest. – Illemre tanítalak és nem illetlenségre, megértetted?  A falakon függő tájképekhez a fiatalok csak a szemükkel nyúlhattak. A szoba másik végében pedig egy szekrény mögött volt a konyha, ahová a tanulóknak nem volt bejárása. Varga bácsi szerencsésnek mondhatta magát, mert a házban többeknek a folyosóról nyíló kamra volt a konyhája, a sötét folyosó végén a két vécére pedig legalább húszan jártak. Kálmán oda esténként csak a konyhai nagykéssel mert kitapogatózni. Valamivel kedvezőbb körülmények uralkodtak a földszinten, ahol az igazgató úr lakásában volt fürdőszoba és vécé, és a házmesterék bejárata előtt éjjel is égett a villany.

A sok házbeli gyerek között egyenlőségjelet tett az iskolaköpeny, és a nap bármelyik órájában fogyasztható egyen cukros zsíros kenyér. Olyan egyenlősdis világ volt akkor. Az élet íratlan szabályai érvényesültek a ház előtti téren. A fiúk többsége nem járt Varga bácsihoz illemórára, de a darabra vásárolt cigarettát egy slukk letüdőzése után jól nevelten továbbadták a brancs többi tagjának. Aki egymás után kettőt szívott a közös cigiből, azt Karesz udvariasan úgy fenéken rúgta, hogy egy életre megtanulta a tér egyik alapvető, a társasági életre felkészítő szabályát: csak egyenlően. A téren illett a nagyoknak előre köszönni, s ha úgy folytattad, hogy – hallom jól bemostál egyet a nagyszünetben annak a stréber Fuszeklinek, – akkor nagy valószínűséggel meg lehetett úszni, hogy a nagymenők a bokszban tanult új ütés kombinációkat rajtad gyakorolják be. Figyelmes megjegyzéseket tettek arra, aki egy kicsit jobban kiöltözött. – Vigyázz a szép ruhádra, mit szólnak majd a kölcsönzőben, ha szakadtan viszed vissza!? A jó modor megkövetelte ilyenkor az illedelmes választ. – Még te beszélsz, apád eladja a nagybőgőjét, és nem marad majd bútor a lakásotokban!

     Varga bácsi tánc-, és illemóráin ennél finomabb viselkedési praktikákat is el lehetett sajátítani, amelyek elvileg belépőt jelentettek a jobb körökbe, oda ahol a szobában nem negyvenes körte világított, hanem a háromágú csillár kitárt karjai szórták a fényt. A Ganz Művek egykori szakija nem csak táncolni tanította a házbeli gyerekeket, hanem a társas élet fontosnak tartott szabályaira is felhívta a figyelmüket, s mivel nem csak hegedűn, hanem gitáron is szépen játszott, az ifjak előtt megfellebbezhetetlen tekintélynek számított.  Hát még amikor a nyári szünetben vidám, színpadi jeleneteket tanított be nekik! Az előadást az egész ház népe izgalommal várta, de még a szomszédból is átjöttek megnézni, magukkal hozva a kisszéket, a sámlit!  A színpad talapzataként a békebeli időkből udvaron maradt szökőkút roncsa szolgált, amin keresztbe fektették a leemelt lépcsőházi ajtó mindkét szárnyát. Az előadás sikeres volt. A sokat túlórázó, gyárban dolgozó, szülők hálásak voltak Varga bácsinak, hogy jóra tanítja gyerekeiket, akiket hittanra járatni kockázatos lett volna azokban az időkben. Beszélték, hogy az öreg régebben a Ganz Művek dalárdájában is énekelt, és keménykalapban, vasalt ingben, nyakkendőben járt dolgozni. Kicsit nehezen hittük, mert a mi időnkben már többnyire posztó usankát hordott a fején, és hétköznap is vasárnap is ugyanazt a kopott zakót viselte. Egyébként is, amit a felnőttek úgy mondtak, hogy a háború előtt, az olyannak tűnt számunkra, mint egy másik világ, túl a Kínai Nagyfalon. A felnőttek csak halkan beszéltek róla, ahogyan arról is, ami a háború után történt. Varga bácsiról is pusmogták, hogy elvitték, de szerencsés volt, és visszatért. Ahová őt hurcolták, ott ököllel és puskatussal igyekeztek átnevelni az embereket, kiirtani belőlük a kispolgári kivagyiságot. Babonás tisztelettel suttogták róla, hogy ő a szögesdrót mögött is megmaradt úriembernek. Ha ütötték-verték, bántalmazóinak csak annyit szólt – köszönöm, hogy kitüntető figyelmükkel megtiszteltek. Egy idő után békén hagyták, bolondnak nézték. Voltak közülünk többen is, akiket az öreg jó érzékkel zenetanulásra biztatott, és valóban ők előbb utóbb biztos kézzel nyomogatták a tangóharmonika billentyűit, a gitárhúrok közé csaptak, vagy éppen a dobon pergettek. A tér ifjainak szabadidős lehetőségként ott volt még a boksz, birkózás és a labdajátékok.

Egy idő után szűk lett számunkra a hely Varga bácsi szobájában, no meg előbb-utóbb már beengedtek bennünket a táncos szórakozó helyekre. Be kell vallani, ott, mint a zománcos edény ha leejtik, úgy pattant le rólunk az a vékony máz, amit társasági jó modornak hívnak, és amire ősz oktatónk tanított. – Odamész szépen a lányhoz, de nem úgy, mint egy elszabadult bika. A szemébe nézel, nem a mellét bámulod, és megkérdezed, szabad? Tánc közben pedig nem szorongatod a lányt – megértetted? Érteni értettük, pontosabban hallottuk. – A lányt, akivel együtt voltál az estén, illik hazakísérni. – Itt egy kicsit közbehümmögtünk, hogy az attól függ… Az öreg mintha nem akarta volna meghallani, folytatta az oktatást, de a várt eredmény többnyire elmaradt. Legtöbbször már a felkérésnél megsértettük a szabályt, mert a lányhoz közeledve mindenhova néztünk.  A szabad? helyett, előbb utóbb azt kérdeztük jössz?, később már nem kérdeztünk, hanem csak azt mondtuk gyere!  – Mutatkozz be a lánynak, és tánc közben a tánc fajtájától függően a kezed a lány lapockáját vagy a derekát érintse. Másutt nem szabad! Az érintéssel kapcsolatos ajánlások mellőzése miatt megindíthatták volna velünk szemben a szabálysértési eljárások egész sorát. A nők bájai elleni védőoltásból Karcsi biztosan nem kapott, a legtöbb szabályt közülünk ő sértette meg, mégis úgy tűnt ő az öreg kedvence. Általában hozzáfordulva mondta el a mindnyájunkra vonatkozó intelmeit. Nagyon irigyeltük Karcsit, mikor azt mondta neki egyszer az öreg. – Sokat zsiványkodsz, de azért te olyan jó huszonnyolcas gyerek vagy. Ez idáig csak kerékpárokról hallottunk, hogy huszonhatos vagy huszonnyolcas méretű.

– Társaságban ne sokat fecsegjetek, főleg magatokról ne, majd megteszik helyettetek mások, miután elmentetek. Ez nem tűnt túl nehéz feladatnak. Pétert például a kíváncsi biológia tanár feleléskor negyedóráig faggatta, de fel is sült ám, mert egy árva szót sem tudott kihúzni belőle.  – Ha tetszik a lány, megkérdezheted a ruhatárban tőle, miután udvariasan felsegítetted a kabátját, hazakísérhetem? Ha először találkoztatok, akkor nem tegezed le azonnal! Világos? Ha a lány azt mondja, messze lakik, ezt ne tekintsétek elutasításnak. Mondjátok bátran, arra megyek én is. Hagyjad, hadd beszéljen először a lány, és ne legyetek rámenősek!  Első alkalommal semmit ne erőltessetek. Időtök van még bőven – és mosolyogva legyintett egyet, miközben mi úgy gondoltuk, kevés az időnk. Hétfőn megint kinek az iskola, kinek a munka, ezért azokba a hétvégi esti órákba többet szerettünk volna bepréselni, és úgy viselkedtünk, mint akik sosem jártak Varga bácsihoz illemórára.

Az öregember tanácsai azért jól jöttek még a házibulis időszakban is. – Tudom, hogy most már nem hozzám, hanem a Törökékhez jártok hétvégén, hát igen, három szép lányuk és jó nagy lakásuk is van. Figyeljetek rám fiúk! Ha odamentek, mert egyik lányuk, azután majd a másik is meghív benneteket a születésnapjára, akkor először a szülőkhöz igyekezzetek, és köszönjetek nekik szépen! Egymásra néztünk kérdően – mi dolgunk nekünk azokkal a tapintatlan szülőkkel, akik otthon maradnak házibuli idején? – Dicsérjétek meg Klári nénit, hogy milyen jól fog még most is az a toll, amelynek betétjét ő töltötte újra! Klári néni ugyanis golyóstollbetét újratöltésével foglalkozott. – Gábor bácsitól, akinek kismotor-, és kerékpárszerelő műhelye van a szuterénben, kérdezzetek valamit a csapágyakról, az öreg örülni fog neki. Pár percet beszélgessetek még a szülőkkel, látják majd, hogy milyen jól nevelt gyerekek vagytok, és kevesebbszer fogják rátok nyitni az ajtót. Ez nagyon hasznos tanács volt, igen kellemetlen helyzetet okozhatott ugyanis, ha valamelyik szülő lassú tánc közben benyitott, és felkapcsolta a villanyt. Az öltözet igazítás mellett ilyenkor még a vermutos üveget is gyorsan el kellett dugni valahová. Egyszer Laci rutinból az ágy alá akarta rúgni az üveget, de az nem ágy volt, hanem kihúzható rekamié keményfából, és a csak még félig kiszárított üveg eltörött, a drága nedű ráfolyt a szőnyegre. Oda többet nem hívtak bennünket. Baráti társaságban ezt úgy adtuk elő – olyan bizalmatlan emberek közé nem vagyunk hajlandóak többet házibulira elmenni, akiknél a jó modor alapvető szabályait figyelmen kívül hagyják, és kopogtatás nélkül rányitnak a táncolókra, majd felkapcsolják a villanyt.

Sokfelé fújta a szél azóta a brancsot. Varga bácsi, mikor halálát közeledni érezte, mindent előre tapintatosan elrendezett. Javairól végrendeletében intézkedett, és szép kis summát hagyott egy árvagyerekeket nevelő intézetre. – Nem éli meg a karácsonyt – mondta környezetének a bepárásodott szemüvegét törölgető háziorvos, aki megvizsgálta a csonttá soványodott öregembert. Varga bácsi kifogott rajta. – Egy társasági úriembernek nem illik ünnep idején meghalnia, mert ez kellemetlen lehet a környezetének. Január első hetében hunyt el. Azon a napon még az ég is megszaggatta szürke, téli köpönyegét, és alóla itt-ott kilátszott a mennybolt kékje.

Valami vállalati ünnep volt. Még vacsora előtt, mire az igazgató elmondta a beszédét, már többen leitták magukat. A desszert felszolgálása után a háromtagú zenekar – orgona, dob, szaxofon felállásban – játszani kezdett, a közönség felélénkült, a férfiak zakójukat a székekre dobták, és táncolni ráncigálták partnerüket. Mások sörösüvegeikbe kapaszkodva, egymást támogatva kidülöngéltek az udvarra, a józanító hidegbe, és nótáztak. – Udvariasságból még maradok egy kicsit, azután elhúzok haza pihenni – gondolta Karcsi és körbenézett a teremben. Meglátta a nőt, aki magányosan ült az asztalnál az „Előre a hetedik ötéves terv teljesítéséért” tábla alatt. Az elegánsan, de nem kihívóan öltözött teremtés gyönyörű volt, talán ezért is nem merték felkérni. – Biztos a főnőknek valakije – vonogatták a vállukat. Karcsi lassan elindult a nő felé. Megállt előtte, kicsit biccentett a fejével, és a lány szemébe nézve mosolyogva bemutatkozott. – Kormos Károly vagyok, szabad felkérnem egy táncra? Mosolyára bájos, biztató tekintet volt a válasz. Bal kezével gyengéden fogta a lány kezét, és a tánc fajtájától függően jobbjával éppen csak érintette a szépség lapockáját vagy derekát. Illendő ideig ott maradtak még a társasággal és halkan beszélgettek. A ruhatárban felsegítette a kabátot, és halkan megkérdezte. – Hazakísérhetem? – Elég messze lakom innen, a Vidámparkon túl. A válasz nem tűnt elutasítónak. – Éppen arra megyek én is. Lassan sétáltak egymás mellett, szinte végig a nő beszélt, a férfi inkább csak hümmögött és figyelmesen hallgatott. Jól kiegészítették egymást, a férfi szerette a szépet, a tünemény pedig elragadó volt. Néha kicsit hozzáért a válla a lányéhoz, miközben irigykedve nézte a kedves arcot csókoló hópelyheket. A hazáig tartó útjukon megsemmisült az idő, amit eddig nem együtt töltöttek.

Ennek is sok éve már, gyerekeik – két fiú és két lány – felnőttek, saját útjukat járják. Mind a négyen szépen játszanak hegedűn.