Szlovén tájakon 1. Portorož

 Szerző:  Nehrer György

  Sosem írtam még útikönyvet, és azt hiszem, hogy ez sem lesz az a hagyományosnak mondható útleírás. Sok alkalommal megfordultunk már Szlovéniában; a pálmafás tengerparttól a hófedte alpesi csúcsokig. Mindennap készítettem egy kis jegyzetet, miután rendbe szedtem a fotóalbumokat és a fényképezőgépet. Ezek rövidke kis írások arról, ami nyaralás alatt velünk történt. Ezekben a jegyzetekben nem törekedtem tudományos ismeretek átadására. Kizárólag olyan emlékeket vetek papírra, melyek a nap végére valami miatt nyomot hagytak bennem. Sokan azt gondolhatják: ó az semmiség! De ez nem így van. Egy unalmas napot valóban el lehet intézni két mondatban. Mi, viszont  nem szeretünk unatkozni. A tengerparton való céltalan lődörgés, és a napon való fetrengés nekünk sosem jött be. Mi, olyan „menősek” vagyunk, akik nem tudnak megülni a fenekükön. Nem mondom, hogy néha nem esne jól.  Viszont nem azért utazunk öt-hatszáz kilométert, hogy aztán az egész napot árnyékos szobában borozgatással, vagy sörözéssel töltsük. Azt itthon is megtehetnénk, de nem tesszük. Ez nem jelenti azt, hogy ne állnánk meg egy fagyira, vagy ne ülnénk be egy csendes és hangulatos vendéglőbe egy ebédre, vagy  egy kávéra. Lehet, hogy sokan  hiányolják majd, hogy Ljubjana, Szlovénia fővárosa kimaradt a leírásból. Már nem számolom, hogy éppen hányadik alkalommal voltunk itt, mindenesetre minden alkalommal keresztülmentünk Ljubjanán. Minden főváros, kivétel nélkül egy kirakat: EZEK VAGYUNK MI!  Pedig ez így nem igaz, hiszen amit látsz, az csak púder és máz, pózolás a kameráknak. Ha a valóságra vagyunk kíváncsiak - bárhol is járunk a világban -, akkor előbb mindig vidéken nézzünk körül. Nem vagyok főváros ellenes, ez csupán annyi, hogy egy világváros az én lelkemhez nem tud közel kerülni. Megnézem, és még gyönyörködöm is a szép épületekben, templomokban, parkokban, sugárutakban, aztán kipipálom magamban, hogy ez is megvolt. Nos, a szlovén vidék biztosan állíthatom, hogy lenyűgözően szép. Már annak, aki a természetet szereti. Aki a kő és betonrengeteget, a bulinegyedeket szereti, az itt nem fogja jólérezni magát. Akkor lássuk, hogy milyen is a szlovén vidék.

Portorož  

Régi hagyományokkal rendelkező üdülőhely, amely lehetőséget nyújt az idelátogatóknak szórakozásra  és tengeri fürdőzésre egyaránt. Csillogó ékszer Portorož, mégsem hivalkodó. Már a XIII. században a kolostor szerzetesei sóoldatos tengervízzel kezeltek itt  betegeket. Az eltelt évszázadokban fokozatosan fejlődött a település fürdővárossá. Szlovénia egyik legismertebb wellness és gyógyfürdő komplexuma található itt, számtalan szállodával, ahol a tengeri sóval, és a tengervíz összes jótékony hatásának felhasználásával kezelnek gyógyulni vágyó betegeket. Szlovénia leghosszabb homokos tengerpartja is itt van, Talán ennyit Portorožról. Úticélunk valójában Piran félszigete volt. Ott viszont számunkra megfizethetetlen árakon lett volna csak szállás. Így aztán igyekeztünk olyan szállást keresni, amely gyalog sincs túl messze Pirantól.

Megérkeztünk a szállásunkra és  kipakoltuk a bőröndöket. A romlandó élelmiszereket, és az útközben felmelegedett italokat gyorsan beraktuk a hűtőszekrénybe. Aztán kínlódom a laptopommal, mert  az egeret otthon felejtettem. Mérgelődök magamban, mert nincs kit okolnom, hogy ez így alakult. Simogatom a kis kezelőlapot, és persze bénázok, mert nem vagyok hozzászokva.  Nagyjából 530 kilométert levezettem, kicsi technikai szünetekkel, és a szokásos autópálya javításokat beleszámítva 7 óra volt az úti idő, az elég sok. Sőt, sokk.  Ez van, ez Európa, ahol nyáron képtelenség normál tempóval közlekedni. A  kései ebédet letudtuk, úgy három óra táján. Még egy kicsit bogarásztam a számítógépen, aztán ránéztem az órára: 17óra 40 perc.  Eszembe jutott Endre és Lajos könyvbemutatója, amin ma nem tudok ottlenni a Királykúton. Szerintem nélkülem is jól fog sikerülni. Ebben biztos vagyok, hiszen a házigazda Bakonyi István. Majdnem elfelejtettem, hogy a „Family Skvor”  családi panzióban van a szállásunk. Ez egy, egy emeletes ház. Talán négy-öt szobájuk lehet. Hangulatos az épület, sok virággal. Walter, aki amúgy német, és félig-meddig szlovén, és felesége Anna, aki  pedig svéd, velünk korabeli házaspár, ők a panzió tulajdonosai.  Walter édesanyja,  a mellettünk lévő szobában lakik. Walter kicsit félszegen mondta és nyugtatgatott bennünket, hogy a mamával nem lesz semmi gondunk mert korán reggel elmegy a templomba, utána a nyugdíjas klubba és csak este jön haza. Aztán amikor a mama hazaért,

 

                                          (Family Skvor)

mi éppen vacsoráztunk,  de csak megszokásból, mert nem igazán volt éhes senki a kései ebéd miatt. Az étkező, a tágas előtérben lett kialakítva, ami gyakorlatilag egy fedett terasz lefalazásával és néhány ablak beépítésével jött létre. A mama halkan köszönt, majd bement a szobájába. Kis idő múltával kijött, kezében egy üveg lehűtött borral és  egy palack ásványvízzel.  

— Welcome drink — mondta, majd letette a palackokat az asztalunkra.  A  déliek kedvessége, vendégszeretete látszott az arcán. Próbáltunk beszélgetni vele, de gyorsan elköszönt, mondván holnap korán kell kelnie. Vacsora után, aztán  megittuk az üveg bort fröccsnek. Száraz és illatos fehérbort kaptunk, ami jólesett, mert jószívvel adták. Lefekvés előtt még sétáltunk egyet a környéken.  Józsi barátom beleszeretett a  mediterrán kéményekbe, így aztán minden kéményt lefényképeztetett velem, ami az utunkba esett.  Aztán este viszonylag korán lefeküdtünk,  — talán féltíz környékén. A feleségem szerint én elájultam, és közben ordítva horkoltam. Mondtam neki hajnalban, hogy ne hallgatózzon, hanem aludjon! Ez, már csak azután volt, hogy a szemetesek kedden,  félhatkor, előbb a szelektív hulladékot viszik el, majd hatóra körül a szemetet, egy másik autó. Európai szabványnak megfelelően a tolatáshoz fülsiketítő bi,bi, bi, biii, és biiii. Úgy éreztem, hogy betolat az ablakon, de aztán rájöttem félálomban, hogy nem tud, mert mi az emeleten vagyunk. Tök jó!  — gondoltam magamban bosszúsan, a korai ébresztő miatt — remélve, hogy ez csak hetente egy alkalommal fordul elő. Mi, csütörtökig vagyunk itt. Már nem tudtam visszaaludni, így aztán hétórakor megittam a kávémat egy aranyozott, angyalkás porceláncsészéből. (Nescafe cukor nélkül)  Jó az így is! Benzinkutat kellene keresni valahol, mert fogytán az üzemanyag. „Google a barátunk” igy találtam is egyet, kb. egy kilométerre alattunk valahol a tengerparti út mentén van egy OMV kút. Szlovén nyelven ez úgy hangzik „OMV Bencinski Servis”.  Teraszról a kilátás szép. Az  Adriára látunk.  A szállás nem csilivili sokcsillagos, hanem csak egy családi ház régi bútorokkal, amelyek az egykori békebeli jólétet idézik.

                           Kilátás a teraszról

 Annától, a háziasszonyunktól, gyenge angolságomat némi némettel keverve megkérdeztem, hogy tudnának-e kölcsönadni egy egeret a laptopomhoz? Csak csütörtökig kellene. Valószínű, hogy nem teljesen értette, hogy mit szeretnék.  Mondjuk, erről nem ő tehet! Azt válaszolta, hogy az kivan zárva, hogy itt egér legyen. Nekik van macskájuk. Aztán úgy látszott, hogy sikerült megbeszélnünk azt,  hogy ” Computer maus” kellene. Erre Anna közölte, hogy computert nem tudnak kölcsönadni. Oké, de nekem csak a” maus” kell, és nem akarom elvinni. Közben megterítette a reggelihez az asztalt, aztán elment. Álltam értetlenkedve, mert nem tudtam, hányadán is állunk „maus” ügyben. Reggelihez aztán kaptam egeret. Anna mégiscsak megértette, hogy mit szeretnék. Lehet, hogy csak szórakozott velem? A bőséges reggeli után nyakunkba vettük Piran városát. 

   Majdnem minden házon ilyenek a kémények. Legyen az régi, vagy új.

Folytatás: Piran városával, kicsit több és attraktívabb  fotóval, de ahhoz vissza kell ide jönni. 

Piran