Nehrer György: Amikor drága az irha

A hatalomnak mindig van egy pillanata, amikor a fény már nem úgy esik rá, mint régen. A dicsőség fénye megfakul, a tapsok elhalkulnak, és a vezető egyszer csak azt veszi észre: a világ már nem az ő szava szerint mozdul. Ilyenkor válik drágává az irha.

A magyar politikai életben most egy ilyen pillanatot látunk. Egy volt miniszterelnök könnyed félmosollyal beszél „kiosztható eszközökről”, „készültségi állapotról”, mintha a fegyveres készültség csak egy tréfa volna a vasárnapi ebéd után. A szavak játékosak, de a mögöttük rejlő félelem súlyosabb, mint bármelyik mosoly.

Aki fél, az gyakran nevet. Aki retteg, az gyakran viccel. Aki pedig a hatalom elvesztésétől tart, az sokszor a saját híveit tolja maga elé, mint pajzsot. A félelem az emberi – a módszer viszont  erkölcsileg annál vitathatóbb.

A hatalom elvesztése nem könnyű. Aki évtizedekig uralta a terepet, annak a visszavonulás nem természetes mozdulat. A letartóztatástól való félelem, a számonkérés réme, a méltatlan helyzetek lehetősége emberileg érthető. De az, ahogyan valaki védekezik ellene, már erkölcsi kérdés.

Aki a saját híveit tolja maga elé, aki a „nemzeti ellenállás” zászlaját lobogtatja, miközben valójában a saját bőrét menti, az nem államférfi. Az csak egy  alak a sok közül, aki a bajban nem előre lép, hanem hátra.

A történelem tele van ilyen alakokkal. Mindig ugyanazt teszik: a közösség mögé bújnak, hogy a saját bőrük megmeneküljön. A zászlót magasra tartják, de nem azért, hogy vezessék a népet, hanem hogy eltakarják vele saját félelmüket. A pajzsként használt tömeg – a legősibb trükk

A világ sok táján láttuk már: szélsőséges csoportok kórházak és iskolák mellé települnek, hogy aztán azt mondhassák, az ellenség ártatlanokat öl. A gyávaságot erkölcsi pajzzsá alakítják. Most valami hasonló történik nálunk is. A politikai vezető a saját bázisát tolja maga elé, hogy ha a jog utoléri, azt mondhassa: nem engem támadtok, hanem a nemzetet.

Ez a módszer nem új. Ez a félelem nem egyedi. Ez a trükk pedig  nem eredeti. Viszont  annál veszélyesebb.

Aki nyitott szemmel jár a világ dolgaiban az nem egyszer láthatta már, hogy a hatalom utolsó szakasza mindig ugyanúgy zajlik.

A történelemben a hatalom elvesztésének pillanata mindig ugyanazt a mintát követi: először jön a tagadás, aztán a harcias retorika, majd a hívek mozgósítása, végül a félelem.

Most ebben a negyedik szakaszban járunk. A félelem pedig nem jó tanácsadó — sem emberileg, sem politikailag. Aki a saját félelmét a nemzet zászlajába csomagolja, az nem hős, hanem egy sunyi alak. Aki a saját bőrét védi, miközben másokat tol maga elé, az nem vezető, hanem menekülő.

Orbán Viktor! Én sem Kádártól, sem öntől, sem más hatalmasságtól nem tanultam meg félni. De azt nem vagyok hajlandó természetesnek tekinteni, hogy egy bukott politikai vezető kétértelmű szavakkal játsszon, miközben a következmények terhét majd másokra akarja hárítani. Aki a nép mögé bújik, az végül a nép előtt fog elbukni. 

Amikor drága az irha, akkor derül ki, ki az, aki valóban a közösségért áll ki — és ki az, aki csak a saját bőrét félti.