Nem tagadom, meglepett, milyen nagy hullámokat vetett
Navracsics Tibor és Ferencz Orsolya közösen írt nyílt levele, amelyben a
jobboldalhoz kötődő tehetős embereket arra kérik, hogy segítsék megmenteni
azokat a médiumokat, amelyek az elmúlt napokban a megszűnés szélére sodródtak.
A felhívás ugyanúgy szólhatna a baloldal vagyonos szereplőihez is, hiszen a
Népszava is élet-halál harcát vívja. A helyzet valóban drámai: ha nem érkezik
segítség, Magyarország lehet az első európai ország, ahol a nyomtatott
politikai napilap mint műfaj teljesen eltűnik. Sokan ezt kulturális
veszteségnek tartják – politikai hovatartozástól függetlenül.
Engedjenek meg azonban egy személyes megjegyzést. Íróként és
publicistaként nekem ritkán adatott meg, hogy a nyomtatott sajtó hasábjain
megjelenjek, és őszintén szólva nem is törekedtem különösebben erre. Sem
korábban, sem most. Ez soha nem okozott bennem hiányérzetet. Nem azért, mert ne
hittem volna abban, amit írok, hanem mert úgy éreztem, hogy a nyomtatott
politikai sajtó zárt struktúrái eleve nem engedték be azt a hangot, amelyet én
képviselek.
Ezért mondom ki őszintén: ha a nyomtatott politikai sajtó
végül eltűnik, nem fogok könnyeket hullatni.
Nem a papír miatt. Nem a nosztalgia miatt. Hanem azért, mert
érdemes feltenni néhány kellemetlen kérdést. Mit képviseltek ezek a lapok az
elmúlt negyven-ötven-hatvan évben? Melyik volt valóban független? Melyik
szolgálta elsősorban az olvasót, és melyik inkább a politikai megrendelőt?
Melyik volt képes megújulni, és melyik ragadt bele a saját múltjába?
A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy a nyomtatott
sajtó hosszú távon csak akkor maradhat életképes, ha működésének alapja a piac
és az olvasók bizalma. Bár több országban léteznek korlátozott állami
támogatások vagy kedvezmények, ezek nem helyettesítik a valódi olvasói igényt.
Egy újságot végső soron nem a politika, hanem az olvasó tart életben.
Ausztriában a Kronen Zeitung, a Der Standard vagy a Kurier
továbbra is meghatározó szereplők. Svájcban a Neue Zürcher Zeitung és a
Tages-Anzeiger stabil, nemzetközi szinten is elismert lapok. Németországban a
Bild, a Süddeutsche Zeitung és a Frankfurter Allgemeine Zeitung folyamatosan
alkalmazkodik a digitális korszak kihívásaihoz, Franciaországban pedig a Le
Monde, a Le Figaro vagy az Ouest-France ugyanezt teszi. A példányszámok sok
helyen csökkentek, de ezek a lapok előfizetőkre, minőségi tartalomra és üzleti
innovációra építik a jövőjüket. Aki nem képes megújulni, az előbb-utóbb
lemarad.
És akkor nézzünk magunkra.
Ha Magyarországon a nyomtatott politikai napilapok teljesen
megszűnnek, annak oka nem egyszerűen a technológiai fejlődés, nem a világ
kegyetlensége, és nem is a balszerencse. Az okokat érdemes saját magunkban is
keresni.
Túl hosszú időn át működött olyan rendszer, amelyben sokan
politikai védőernyő alatt, biztos háttérrel dolgozhattak. Nem az olvasó
bizalmát kellett nap mint nap elnyerniük, hanem elsősorban a politikai
elvárásoknak megfelelniük. Nem a piac volt a legfontosabb visszajelzés, hanem a
lojalitás. Egy ilyen közegben könnyen háttérbe szorulhat a valódi szakmai
verseny és a folyamatos megújulás igénye.
Most azonban eljött az idő, amikor ezt már nem lehet
elkerülni.
Vagy sikerül olyan újságot írni, amelyért az emberek
hajlandók fizetni, vagy más utat kell keresni. Ez nem kegyetlenség, hanem
ugyanaz a piaci logika, amely Nyugat-Európa számos országában is érvényesül.
Aki képes alkalmazkodni, fennmarad. Aki nem, az előbb-utóbb eltűnik.
Ez nem feltétlenül tragédia. Ez egy természetes folyamat. A
média világa átalakul, és ezzel együtt a szakmának is változnia kell.
Ha Magyarországon egy lap megszűnik, akkor nem csupán papír
tűnik el a nyomdából. Lezárulhat egy korszak is, amelyben sokszor nem az
olvasók bizalma, hanem a politikai háttér jelentette a legfontosabb
biztosítékot a fennmaradásra.
És ha valóban egy új korszak kezdődik – amelyben a minőség,
a hitelesség és az olvasók bizalma dönt egy újság sorsáról –, akkor az nem
veszteség.
Az lehetőség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése