Nehrer György: A lélekkufár

 

Nagy meleg volt, és ilyenkor, különösen Pesten, a kolera sűrűbben szedte az áldozatait, mint télen. Főként a szegényebb negyedekben, ahol a higiéniára túl sokat senki nem adott. A szűretlen ivóvíz és az étkezési szokások is kedveztek a járvány terjedésének. Erzsike szegényes holmija egy nagy kendőben elfért, amit gyorsan összekapkodott, amikor meghallotta a főbérlő hangját, aki éppen az egyik lakóval kiabált a tartozása miatt. Batyujával a Markotányos utcai kolerabarakkhoz sietett, de már későn ért oda.

–Akik most a halálban pihennek, azokat Isten fia fel fogja támasztani, életre fogja kelteni a földön. Eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek. – Hogy hívnak, gyermekem?

 – Pallag Erzsikének.

 – Édesanyádat? – Pallag Jánosné.

 – Édesapád hol van?

 – Tavaly vitte el a kolera.

– Testvéreid vannak-e?

– Már nincsenek. Volt két kisfiú, Janika meg Lacika, de ők is meghaltak.

– Rokonaid vannak-e?

– Igen, a keresztanyám, Erzsi néni.

– Hány éves vagy? – Tizenkettő.

– Van hová menned?

 – Azt mondta édesanyám, ha vele valami történne, akkor menjek a testvéréhez, Erzsi nénihez.

– Tudod, hol lakik?

– Igen, már voltam náluk többször is, a Zaczetzky-telepen. Amikor legutóbb ott jártam, jöttek egy nagy géppel, ami gőzt fújt, azzal fertőtlenítettek mindent. A Józsi bácsit meg elvitték egy hordágyon, mert meg volt halva.

 – Menjél, lányom, Isten hírével, mert itt is a halál csapkodja az ajtót mindennap.

 Erzsike toporgott az utcán árván és bizonytalanul, hogy mitévő legyen, merre induljon? Egyedül maradt a gondolataival, de a halál borzongató titkára nem kapott választ. Az anyja még az ágyon feküdt letakarva, de tőle mégis nagyon messze már. Ezt a végtelen mozdulatlanságot nem értette. Nem tudott sírni, de a kis batyuja most mázsás súllyal húzta a vállát. Becsukta a szemeit, mert úgy gondolta, ha kinyitja, akkor minden más lesz, minden ugyanolyan, mint előtte. Sőt, még annál is szebb. Ott lesz vele anyuska, aki írni és olvasni, főzni és vasalni tanította. Aztán erőt vett magán, még utoljára visszanézett az épületre, majd elindult a keresztanyjához.

Csámpásra taposott kopott cipőjének fehérsége már a múltba veszett. A nyári, vékony szoknyának az anyagát a sok mosás még vékonyabbra csiszolta, így aztán néhány varrás és egy kisebb szövetfolt is tarkította. A telepre érve látta, hogy a keresztanyja az udvaron lévő nagy üstben forralja a vizet. A katlan fehér füstje szinte függőlegesen szállt, talán egész a felhőkig ért. Lehet, hogy anyuska is látja? Édesanyja húga, úri házaknál vállalt mosást és vasalást. Özvegyasszony három gyerekkel mást nem tehetett.

– Kezét csókolom, Erzsi néném!

– Hát te meg, egyedül? – fordult felé az asszony kezében egy halom ruhával.

– Anyuska meghalt – mondta pityeregve. Azt mondta, ha valami történik vele, akkor jöjjek ide magukhoz.

– Azt nem mondta, hogy miből tartsalak el? Itt van három éhes száj, most idejössz negyediknek?

– Van egy kevés pénzem, ami a sublótban volt, azt elhoztam. Tudok már vasalni is. Igaz, nem mindenfélét, de már sok mindent. Segítek Erzsi nénémnek a munkában. Anyuskának is segítettem. Nem leszek útban.

– Szaladj, rakd le a csomagodat, aztán jöhetsz is. Szét kell válogatni a ruhákat. A Szalay úr ruháit, a naccsasszonyét, meg a fiatalurakét. Külön a fehéreket meg a színeseket. Igyekezz vele, mert mindjárt meleg a víz. – Menj a konyhába, ott van a stelázsin a szóda egy hengeres, piros papírdobozban! De nehogy a VIM-et hozd ki!

– Tudok már olvasni, anyuska megtanított.

– Ne szájalj, igyekezz! – Holnap elkérjük a szomszédtól a kordét, aztán elhozzuk a lakásból anyád dolgait is.

– Nincs kifizetve a lakás, mert anyuska nem tudott dolgozni a betegsége miatt, és csak a fele pénz van meg.

– Majd kilessük, mikor nincs ott a főbérlő, aztán akkor megyünk be.

Másnap a kordén elhozták a ruhákat, asztalterítőt, néhány konyhai eszközt, konyharuhákat, egy esküvői képet a falról, meg egy kis feszületet. Egy pár kopott cipőt és egy nadrágot, ami az apjától maradt, a kordét kölcsönző szomszéd örömmel elfogadta. Erzsike keményen dolgozott. A sublótfiókba rejtett pénzecskéje már kezdett elkopni, mert hol erre, hol arra kért a keresztanyja. „Majd visszaadom.” Persze sosem adta vissza. Ahogy jött az ősz, a mosás egyre nehézkesebbé vált. A ruhák nem száradtak rendesen, és vasalással szárítani nagyon sok és fárasztó munka volt. A pénz is éppen csak csöpögött. Az uno-katestvérei kicsik, és mindig éhesek voltak. Sajnálta őket. Egyik nap a szenes vasalót lóbálta, hogy a faszén kellőképpen izzon benne. Valahogy lecsapódott az alja a lendülettől, és egy férfiingre hullott a sok izzó szén, amit rögtön lyukasra égetett. A keresztanyja hatalmas patáliát csapott miatta, és dühében arcul ütötte. Csak állt, és nem érzett a fájdalmon kívül semmit. Őt még soha senki nem ütötte meg. Állt, és potyogtak a könnyei.

– Holnap összeszeded a holmidat, és mész innen. Kapsz tőlem egy ajánlólevelet, hogy nálam dolgoztál segédként. Ennek is örülhetsz. Mész Ercsibe, ott majd kedvedre viháncolhatsz.

Most nem bánta, hogy mennie kell, ment volna magától is. De hová menjen? Bele az éjszakába, vagy neki a Dunának? Lehet, az volna a legjobb, hiszen se apja, se anyja, aki vigyázzon rá. Miért hagytatok egyedül? Mindig szót fogadtam, és imádkoztam értetek és a testvéreimért. Én nem akartam kárt csinálni senkinek!

– Erzsi anyu! – én nem akartam, véletlen volt!

– Kifizeted az inget, aztán takarodsz innen. Örülj, hogy nem kapsz még egy pofont.

Erzsike, beszaladt a szobába a gyerekekhez és egy párnába sírta a bánatát. Másnap elvette a keresztanyja az ing árát, és összecsomagolta a kis batyuját, majd feltette a vonatra.

– Ercsiben leszállsz a vonatról. A Fő utcán lakik a Jirevitsó Katalin, egy régi barátnőm. Már nem tudom, hogy melyik házban. Megkérdezed valakitől. Odaadod ezt a levelet, és szót fogadsz neki, akkor jó sorod lesz nála. Köszönd meg, hogy befogad, és gondoskodik rólad.

A vonat komótosan döcögött a síneken. Erzsike a folyton változó tájat fürkészte az ablakon keresztül. Néha összeért a mező az éggel, néha fázós nyirkos ködbe burkolódzott. Magasban varjúcsapat keringett. Arra gondolt: vajon akik most halnak meg, azok fáznak-e?

 – Anyuska is megszidott volna az ing miatt, de biztos, hogy nem ütött volna meg.

 Soha nem utazott még egyedül, és ilyen messzire végképp nem. Ez kicsit elterelte a figyelmét a keresztanyjáról, és a tegnapi pofonról. A vonat lassított és begördült az állomásra. Aztán az utcán megkérdezett egy asszonyt, hogy merre van a Fő utca?

– Menjél ezen az úton egyenesen. Látod azt a templomtornyot? Az a Nagyboldogasszony templom, ne téveszd szem elől, akkor biztosan odatalálsz.

Elindult kis motyójával az úton. Szeles, hűvös idő volt, összébb húzta magán vékonyka kabátját. Hamarosan megjön a tél és megrázza hókucsmáját, hogy fehérbe borítsa a világot, és megfagyassza a Duna jegét. Szembe fújt a szél, és a kendője alá is bebújt. Kíváncsian körbenézett, aztán hátul meg kiszaladt.

Erzsike nézegette a házfalakat, kereste a kis táblákon az utcaneveket. A templom már egész közel volt, amikor felfedezte, hogy éppen a Fő utcában jár. Megállt az egyik háznál, és bekopogott. Idős asszony nézett ki az ablakon.

– Mi járatban? – kérdezte.

– Jirevitsó Katalin nagyságos asszonyt keresem.

– Jirevitsó nagyságos asszonyt? Haha. Még hogy nagyságos asszony? Mi dolgod van neked azzal a nővel?

– A keresztanyám küldött hozzá.

– Ott lakik szemben, abban a sárga színű házban. Vigyázz magadra, lányom, mert jó figura az a nő!

– Vigyázok!

Átment az út túloldalára, és megrángatta a csengő gombját. Hallotta, amint az udvaron csilingel. Aztán egy mérges kutya nekiugrott az ajtónak, hörögve, morogva. Ettől megijedt, és hátrébb lépett egyet.

– Menj már a fenébe, Hektor! –Ki az?

– Erzsike vagyok, Budapestről, és a keresztanyám küldött magához.

– Hogy hívják a keresztanyját?

– Özvegy Kulcsár Józsefné. Levelet is küldött magának.

Motoszkálást hallott a zárban, majd résnyire nyílott az ajtó. A résben megjelent a nő lábainál Hektor kutya feje, aki most már csak inkább kíváncsiskodott, és a mérge mintha elszállt volna. A kutya mellett pedig a gazdája, akin egy sötétkék selyem köntös volt, hatalmas sárga és fehér virágokkal. Nemrég ébredhetett, mert a bozontos haja alig különbözött Hektor kutya fizimiskájától.

– Gyere be! Mutasd azt a levelet.

Erzsike a kis batyujából előkotorta a keresztanyja levelét. A nő bizonytalanul betűzgette az írást, és közben bólogatott. Aztán hangosan nyerítve nevetett. Olyan hangosan, amitől Erzsike megszeppent.

– A Böske? Te vagy a Böske keresztlánya? Atyaisten, miket nem csináltunk mi annak idején. Na, gyere csak, majd kikupállak én, hogy abban hiba ne legyen. Hektor megszagolgatta a cipőjét, aztán barátságosan csóválta a farkát. Egészen az ajtóig kísérte őket, még az orrát is kíváncsiskodva dugta az ajtófélfa és az ajtólap közé, mintha segíteni akarna kinyitni.

– Hektor, menj a helyedre! – szólt rá szigorúan az asszony.

– Gyere, ülj le! Ettél ma már valamit?

– Nem, még semmit.

– Mutasd a kezed.

– Ott a lavór a hokedlin, öntsél bele meleg vizet. Fazék a sparhelten, aztán szappannal alaposan megmosod. Körmeid alól, meg a kefével a koszt kisikálod! Majd ráncba szedlek én, ne félj.

Közben vágott neki egy szelet kenyeret, meg egy kis szalonnát. A tányérján lévő főtt tojást megfelezte a lánnyal. „Jó asszonynak néz ki, nem úgy, mint aki verni akar. Kedvesen beszél, mint ahogy anyuska beszélt. Csak ne nevessen, mert azt nem jó hallgatni.”

– Egyél szépen. Nem könyökölünk, nem fekszünk az asztalra. Egyenes háttal ülünk, csak a csuklónk van az asztalon.

Felkapott a kredencről két régi újságot, és Erzsike mindkét hóna alá tett egy-egy példányt.

– Ezek nem eshetnek le, amíg eszel!

Kezét végigsimította a lány gerincén.

– Ülj egyenesen, és közelebb az asztalhoz! A kenyeret nem harapjuk, hanem törjük, vagy vágjuk! A szalonnát és a tojást is vágjuk! Nem csámcsogsz, csukott szájjal eszel! Nem böfögsz az asztalnál! Mielőtt iszol, megtörlöd a szád, és nem hagysz ételt a pohár szélén! Sok munka lesz veled, azt már látom.

Reggeli után bementek a szobába, ahol egy hatalmas ágy és több nagyméretű szekrény állt. A szekrényajtók tükörrel voltak borítva. Erzsike még ilyesmit soha nem látott. Kíváncsiskodva nézte magát a hatalmas tükörben, grimaszokat vágott és nyelvet öltött.

– Ne bohóckodj! Mindjárt keresünk neked valami szép ruhát, csak előtte megfürdesz, mert így nem vehetsz magadra tisztát. A hatalmas ágyra kezdte kipakolni a ruhákat, amiket előbb Erzsikéhez próbált. Amelyik jónak tűnt, azt odadobta az ágyra, a többit meg gondosan visszarakta a szekrénybe.

– Gyere, elővesszük a kádat.

Egy fazekat tett a sparheltre, majd vizet hozott az udvarban lévő kútról. Néhány kukoricacsutkát és pár darab száraz ágat tett a parázsra.

– Mindjárt meleg lesz! – Itt ez a zsák, vetkőzzél le, és a ruháidat tedd ebbe!

Az asszony félrehúzta a konyhaasztalt, és a helyére nagy zörgések közepette kihúzott egy lemezkádat a hatalmas kamrából. Mellé rakott egy hokedlit, arra pedig illatos szappant és egy mosdókendőt. Erzsike fázósan állt a téglával lerakott konyhában, és szégyenlősen próbálta a kezeivel takargatni magát.

– A szőnyegre állj, ne a kőre, mert felfázol!

Katalin asszony kiszaladt a kútra még egy vödör vízért, majd beleöntötte a kádba.

– Most a meleg vizet. Itt egy ruha, fogjad meg a fazék egyik fülét, aztán borítsuk a kádba. Csak óvatosan, nehogy leforrázd magad! Nocsak, nocsak, hogy göndörödnek, meg domborodnak itt a dolgok a kisasszonyon – mondta kaján vigyorral az arcán.

– Hány éves vagy?

– Most múltam tizenhárom.

– Én is akkor kezdtem az ipart, aztán elszaladtak az évek. Akkor kerestem a legtöbbet. Persze, a pénz is kifolyt a kezemből. Arcára valamiféle csalódás és a régi idők, csak ritkán kellemes emlékének vegyes hangulata ült ki.

– A hajadat is szappanozd be!

Odaállt a lány mögé, és elkezdte mosni a haját.

– Ez fáj!

– Ne kényeskedj! Hajtsd hátra a fejedet!

Egy nagy fém kancsóval vizet merített a kádból, és leöblítette vele a lány szappanos haját. Majd tiszta meleg vizet öntött a kancsóba, és a stelázsin lévő ecetből két kanállal kevert belé.

– Csukd be a szemed!

Az ecetes vízzel leöblítette a lány haját. Majd egy hosszú gumitömlőt vett elő a kamrából, és a kád csapjára csavarta az egyik végét, a másik végével kiszaladt az udvarra, és a hatalmas bodzabokor alá dobta.

– Ide állj a szőnyegre, és gyorsan törölközzél, meg ne fázzál nekem! Tekerd magadra a nagy törölközőt, a kisebbet meg a fejedre, aztán befelé a szobába, amíg elrendezem a kádat!

Erzsike ült az ágyszélén, mint egy megszeppent kisegér. Mennyire más itt minden, mint otthon volt, pedig ez nem is olyan nagy város, mint Pest. Nekik a pincelakásban csak egy lavór volt, abban mosakodott mindenki.

– Mindjárt keresek neked valami alsóneműt.

Katalin dudorászva turkált az egyik szekrény polcain.

– Ez jó lesz rád, alig használt szoknyanadrág. Alul-felül melegít, ha jönnek a hidegek.

– Nekem nem volt ilyen ruhám, meg anyuskának sem.

– Most lesz, vedd fel! Gombold ki elől, úgy könnyebb.

Erzsike felpróbálta a kikészített ruhákat.

– A rózsaszín itthonra, a fehér, ha megyünk valahová! – mondta Katalin asszony.

– Ezt a cipőt is vedd fel. Csak három centis blokksarkú, ebben tanulhatsz járni. Ha már tudsz benne menni rendesen, akkor majd keresünk neked egy magasabb sarkút. Fordulj körbe, hadd lássalak! Még egy kicsi pirosító meg púder, egy kis rúzs, aztán kész nő leszel. Megyünk Fehérvárra gavallérokat keresni.

– Gavallérokat, nekem? Nekem nem kellenek gavallérok!

– Akkor nem lesz szép ruha, cipő meg fürdőkád sem.

– Erről jut eszembe, mutasd csak a kezed. – Nem járkálunk ilyen nagy és koszos körmökkel!

Elővett a varrógép fiókjából egy kicsi ollót, és levágta vele Erzsike körmeit. Így már jó lesz.

Teltek a hetek, és mindennap tanult valamit. Segített a háztartásban is. Mosott, vasalt, ügyeskedett a konyhában a főzéssel. Hektor kutyával is összebarátkozott, bár nem mindig akart neki szót fogadni. Erzsikének néha a nagy kamrában kellett aludnia, a fürdőkád mellé bevitt matracon. Itt nem volt élelmiszer, csak a kád, üresüvegek, meg fakanalak és fazekak. Csak olyankor aludt itt, amikor Katalinnak a férfi ismerőse ottmaradt reggelig. Nyitva hagyta a konyhaajtót, hogy a sparhelt melege befűtse a kamrát is.

– Erzsikém, a hétvégén elmegyünk Fehérvárra, és meglátogatjuk néhány régi barátnőmet!

– Még sosem jártam Fehérváron.

– Akkor most megnézheted, de a vonatjegyet és a szállodát neked kell fizetni, mert arra nincs pénzem.

– Nekem még van tizenkét forintom, az elég lesz?

– Annyi biztosan, de inkább add nekem, aztán én majd fizetek belőle mindent, ami kell. Te az én unokahúgom vagy, ha bárki kérdezi. Ne Katalinnak, hanem Kató nénémnek szólítsál!

– Jól van.

Erzsike a kis batyujából előkereste a pénzt, és odaadta Katalinnak. Pénteken pedig vonatra szálltak. Katalin megváltotta a jegyeket Újbudáig, onnan meg Székesfehérvárig.

– Hosszú utunk lesz, Erzsike, mert a csatlakozásra is várnunk kell. Pakoltam élelmet meg vizet a kis táskába. Az lesz a te csomagod. Az enyém a nagy utazótáska.

– Nem baj, szeretek a vonaton, mert sok érdekes dolgot látni az ablakon keresztül. Ülhetek az ablak mellett?

– Felőlem oda ülsz, ahová akarsz. A Fekete Sas szállodában fogunk lakni, nekem szégyent ne hozz rám. Rendesen eszel, és tisztelettudóan viselkedsz, mint egy úrilány, ahogy tanítottalak!

A kerekek hangosan kattogtak a síneken. A táj is ismerős volt Újbudáig. Az állomáson való várakozás szerencsére nem tartott sokáig. Erzsike mindenkivel szóba elegyedett, akik szintén csatlakozásra vártak. Ez felettébb idegesítette Katalint, és néha a kezénél fogva rángatta a lányt.

– Ülj ide mellém, és maradj már nyugton! Minek kell neked mindenkivel locsognod?

Erzsike duzzogott egy darabig szótlanul, aztán a Fehérvári vonat is befutott.

Közben a Fekete Sas kocsisa a társas kocsit takarította a segédjével.

– Hétvégére sok vendég jön a szállodába a délutáni vonattal.

Jössz velem Feri, mert segíteni kell a csomagokat felrakni.

– Megyek én, Márton bátyám, szívesen.

– Azt tudom! Kisasszonyokat nézegetni. Csak dolgozni ne kelljen.

– Ne mondja már, mindent megcsinálok a szamár meg a lovak körül is. Meg aztán a favágás és a fűtés is rám vár mindig!

– Tudom, Feri, csak vicceltem. – mondta, vigyorogva Márton, és barátságosan hátba vágta a fiatalembert.

– Most már borotválkozhatnál ám, mert ez csak szőr, és nem szakáll. Megijednek tőled a vendégek.

– Borotválkoznék, de nincs beretvám.

– Gyere csak! Adok én neked egyet.

Márton kotorászott a táskájában, aztán egy kis fadobozt szedett elő.

– Ebben van kés, szappan, ecset, bádogtálka, kicsi tükör kihajtható lábbal, timsó, meg Pitralon arcszesz egy kicsi üvegben, de az nem tartozék, azt venni kell. Most használhatsz belőle, de csak módjával, mert elég drága. A többit megtarthatod, mert nekem van másik készletem!

– Köszönöm, Márton bátyám! Aztán meg akarta ölelni a kocsist örömében.

– Hé, hé, hé! Nem kvaterkázunk, mert akkor holnaptól már nem akarsz szót fogadni. Te a segédem vagy, és nem a barátom. Neked feladataid vannak, amit meg kell csinálnod, akkor is, ha nem tetszik. Amit adok, azt elfogadhatod, vagy eldobhatod, az a te dolgod! Az én dolgom meg az, hogy a lovak és a kocsik mindig rendben legyenek! De itt a kezem, abba belecsaphatsz, mert rendes gyerek vagy! Feri, bele is csapott, ahogy illik. Aztán Márton megmutatta neki, hogyan kell használni a borotvát. Öntsél a kis tálkába vizet, ne sokat, éppen csak annyit, hogy az ecset vizes legyen.

Ott a szappan, azon mozgassad körbe-körbe az ecsetet, és mindig nedvesítsed meg a tálban. Ha már habzik a szappanon az ecset, akkor a habot szépen húzzad le róla a tál szélén. Megcsinálod párszor, és ha a kis tálban lesz sok kemény hab, akkor azt már felkenheted az arcodra. Az arcodon mindig legyen sok hab, különben a borotva húzni fog. Jól csinálod! Amikor habos vagy, akkor hagyni kell egy kicsit, hogy puhuljon a szakáll. Addig a pengét megfened a fenőszíjon. Azt majd veszel magadnak, addig használhatod az enyémet. Nem rángatjuk, hanem szépen lassan végighúzod az egyik oldalát a pengének. Visszafelé meg a másik oldalát. A szíj mindig legyen feszes. A beretvát két újjal fogod, a kisujjaddal meg kitámasztod a tokot. Nem derékszögben, hanem majdnem párhuzamosan húzod az arcodon, és nem mozgatod előre-hátra, mert összekaszabolod magad. Mint most. Márton csak vigyorgott. Na, ilyenkor itt a timsó, azt megvizezed egy kicsit, aztán rányomod. Nem kell nagyon, csak éppen, hogy a vágást összehúzza.

– Húúúú! Jaaj! futkosott fel és alá a Feri. – Ez fáj, és csíp!

– Azért kell óvatosan bánni a késsel. Mindig figyelj oda, hogy mit csinálsz. Na, majd belejössz. Délután vegyél magadra egy tiszta nadrágot, és a cipődet pucold ki. Ne legyen trágyás, mert nem ülsz fel mellém a bakra. A kabátodat is kirázhatnád, mert már megáll a sarokban, olyan poros.

Délutánra rendbe szedte magát és ruházatát a fiatalember. Feszített a bakon Márton mellett. Az állomáson már ott volt a Magyar Király két társas kocsija. Ismerősként üdvözölték egymást az ostorokat lengetve. Feri kiabált egy nagyot.

– Fekete Sas Szálloda! Háztól házig!

– Mit ordibálsz! Látják, rajta van a kocsin.

– Csak gondoltam, hogy ide is jöjjenek, ne csak a Magyar Király kocsijához.

– Majd, ha én gondolom, akkor kiabálj!

– Igenis, Márton bátyám!

– Menjél és segítsed fel a hölgyeket a kocsira. Aztán adogasd a csomagokat.

Feri szeme megakadt Erzsikén.

– Szép kisasszony, nyújtsa a kezét, hadd segítsem fel a lépcsőn.

Tekintetük többet időzött egymáson, mint amennyit Katalin türelme elbírt.

– Maga csak ne mustrálgassa az unokahúgomat, hanem igyekezzen.

Erre Márton is felkapta a fejét és odaszólt Ferinek.

– Ferenc, ne urizáljon, hanem adogassa a csomagokat!

A fiú szótlanul ült Márton mellett a bakon amíg meg nem érkeztek a Sas utcába. Itt aztán a portás átadta a szobakulcsokat, és Feri felcipelte a csomagokat, mindenkiét a saját szobájához.

– A nyolcas szoba, Jirevitsó Katalin és Pallag Erzsébet! –szólt a portás. Tessenek nyugodtan felmenni, a csomagokat mindjárt visszük!

Feri bekopogott a szobába és amikor hallotta, hogy bemehet, akkor nyitotta csak az ajtót. A csomagokat az ágyak végénél tette le.

– Parancsolnak még valamit? Ha esetleg fáznának – szóljanak – teszek a tűzre.

– Köszönjük, elmehet! – mondta kimérten Katalin.

Erzsike közben a nézelődött az ablakon. Arca olyan közel volt az üveghez, hogy az bepárásodott a leheletétől. Rajzolt rá egy fejecskét két pöttynyi szemmel és mosolygó szájjal.

– Holnap reggel elmegyünk az egyik barátnőmhöz. Nem messze lakik innen. Ne ábrándozz ott az ablaknál, keressünk neked gavallért, ne félj.

– Nekem nem kell gavallér, Kató néném – a Kató nénémet furcsa hangsúllyal mondta.

– Nem kell? Láttam, hogyan bámultad azt a lovászgyereket.

– Nem is bámultam! – ellenkezett.

– Jobb lesz, ha nem szájalsz!

Ez a hangsúly pont olyan volt, mint Erzsi anyusé, amikor pofon csapta. Ettől kicsit megszeppent. Közben forrongott a lelke, „engem többé senki nem üthet meg…”

Feküdt az ágyán, és nem jött álom a szemére. Odakinn az ónos eső hangosan kopogott az ablakpárkányon. Szél járta az utcát, és valahol egy nyitva felejtett kaput csapkodott unalmában. Hol hangosan süvített, hol csak susogott. Erzsike anyuskára gondolt. Vajon merre járhat ebben a hideg éjszakában?

Másnap púdert, pirosítót, rúzst kent rá Katalin, és egy tollas kalapot rakott a fejére.

– Ez nekem nem kell – próbált megszabadulni a kalaptól. Úgy nézek ki benne, mint egy kakadu.

– Azt én mondom meg, hogy neked mi kell, és mi nem – váltott megint szigorú hangra Katalin. Ide megyünk pár utcányira, a Könyök utcába, addig kibírod. Beszélünk Margittal, nála sok gavallér megfordul, és talán még férjet is talál neked.

Szerencsére az eső elállt, és a szél is alábbhagyott, de a nyirkos hideg a kabátja alá utat talált. Összébb húzta magán a kissé viseltes, de még jó állapotban lévő kabátot, aminek a nyakába egy kopott rókaprémet tett Katalin. Mondván, ebben nagyon csinos lesz. Nagyon nem akarta, de nem volt már kedve vitatkozni. „Menjünk, aztán minél előbb jöjjünk vissza.” Hátha azzal a Ferivel találkozhat, itt, a házban. A Könyök utcában csupa földszintes ház volt. Volt, amelyik nemrég épült, és olyan is, amin már nagyon meglátszott az idő. Az egyik ház nagy kapuján benyitottak. A kapualjban egy egész hintó is elfért volna. A kapualjban lévő jobboldali ajtón kopogtattak. Egy elegánsan öltözött idősebb hölgy nyitott ajtót.

– Csókollak, Margitkám! – köszöntötte Katalin az asszonyt. De régen láttalak!

Valóban így lehetett, mert az idősödő hölgy láthatóan nem ismerte fel Katalint.

– Én vagyok Jirevitsó Kató!

– Ne haragudj, tényleg régen volt, amikor utoljára találkoztunk. Mi járatban itt nálunk?

–Szeretném bemutatni neked az unokahúgomat. Rád bíznám, ha megállapodunk.

– Na, mutasd magad, lelkem. Vedd le a kabátodat, meg azt a kalapot, hadd lássalak! Fordulj szépen körbe! Gyere ide, közelebb, és nyisd ki a szád, hogy megnézhessem a fogaidat! – Fiatalka ez még. – Hány éves?

– Tizenöt lesz – mondta Katalin.

– Én csak tizenhárom múltam – vágta rá gyorsan Erzsike.

– Katikám, tudod, hogy csak tizenhét évestől szabad alkalmaznom. Be kell vinnem a rendőrségre „türelmi bárcát” igényelni.

– Én sem voltam még tizenhét, amikor kezdtem.

– Igen, az a szabály most is él, hogy ha már nem ártatlan, akkor kiadják neki a bárcát, meg alkalmazhatom is. Különben bevonják az engedélyt és kitoloncolnak.

– Margitkám, az ártatlanság elvétele azt gondolom, hogy megoldható. Sőt, jó pénzt kereshetnénk rajta. Biztosan van itt a kuncsaftok között olyan, aki akár a kétszáz forintot is megadna érte, ha első lehetne.

– Talán, de ez nagyon kockázatos.

Erzsike csak hallgatta és nem is nagyon értette, hogy miről folyik az alkudozás.

– Gyermekem, gombold ki a ruhádat hadd nézzelek meg közelebbről.

Erzsike szégyenlősen kigombolta magán a ruhát, majd az idős hölgy markolászni kezdte a melleit. Gyorsan hátrébb lépett, felkapta a kabátját, amit az ajtó melletti fotelra tett le, és kirohant a házból. Akkor értette meg, hogy miért is hozták őt ide, meg miért is keresnek neki gavallért. Nagyon félt, és hátra sem nézett úgy rohant a szállodáig.

– Portás bácsi! – kérem a nyolcas szoba kulcsát! – mondta zokogva.

– Nem adta le a nénikéje!

–Nem a nénikém! El akart adni valami bárcásnak a Könyök utcában, de elszaladtam!

– Hogyan kerültél hozzá?

– Szüleim meghaltak kolerában! A keresztanyám barátnője ez a Jirevitsó Katalin. Azt mondta, hogy ő majd kikupál engem, és úrinőt csinál belőlem. Én nem akarok úrinő lenni!

A portás kikiabált az udvarra.

– Feri, keresse meg az üzletvezető urat sürgősen, itt várjuk a portán! – Károly, maga meg szóljon Szamosvári főhadnagy úrnak, ha még a kávéházban van! Károly, a szobainas, szaladt a kávéházba, Feri meg az üzletvezetőért.

Pongrátz úr és a főhadnagy hamarosan ott volt a portán, és meghallgatták a kétségbeesetten zokogó Erzsikét.

– Van pótkulcs az ajtóhoz? – kérdezte a főhadnagy.

– Van, kérem szépen – mondta Jakab úr, a portás.

– Adja ide, és ha megérkezik Jirevitsó Katalin, akkor maga semmiről nem tud! A kislányt pedig nem látta!

A főhadnagy és Erzsike felmentek a szobába, és bezárták az ajtót. Amíg várakoztak, kifaggatta a lányt, hogyan került ilyen helyzetbe. Nem sokat kellett várni, amikor a kulcs megzörrent a zárban. A főhadnagy az ajtó mögé állt, hogy észre ne vegyék, amikor benyitnak a szobába. Erzsike pedig az ágy mögé kuporodott.

– Megvagy, te hiéna! – kiáltott rá Szamosvári, és már kattant is a bilincs az asszony kezén. – Előjöhetsz, most már biztonságban vagy!

– Te háládatlan áruló! – ripakodott Erzsikére, de aztán benn akadt a szó, mert a főhadnagy nagyot rántott a bilincsen, ami elég fájdalmas lehetett.

– Menjen csak itt előttem! Egy darabig nem lesz gondja lakásra!

Pongrátz úr, az üzletvezető, Károly, a szobainas, valamint Feri, a lovászgyerek a folyosón várakoztak.

– A számlát ki fogja kifizetni? – kérdezte az üzletvezető.

–Odaadtam minden pénzemet Katalinnak. Eltette a nagy táskába. Mindjárt megnézem, hogy megvan-e? – kotorászott a táska zsebeiben. – Megvan a pénz, Pongrátz úr!

Kifizette a szállást, és sírva leült az ágy szélére.

– Most meg miért sír?

– Nincs hová mennem!

– Pongrátz úr, felvehetné a konyhára Irma mellé segítségnek – kérlelte Feri.

– Irma mellé? Mellette még senki nem maradt meg!

– Majd én beszélek az Irmával, Pongrátz úr!

– Jól van, maradhat, de csak próbaidőre, kosztért, kvártélyért, ha megfelel.

 

– Köszönöm, az Isten áldja meg a jóságáért!