Nehrer György: Harcom ( "jöjj el, és taníts meg minket az okosság útjaira!”)

 

Nem jutott jobb cím eszembe. Amint leírtam, abban a pillanatban bevillant „Meinkampf.” Ez a kis írás nem arról szól. Nyugalom; ennek semmi köze Adolf Hitler  írásához. Ez az én harcom, és marad mindaddig, amíg harcolni tudok. Teljesen mindegy, hogy éppen ki volt, van, vagy lesz kormányon e szerencsétlen nép felett. Sokszor megkaptam már mindegyik politikai oldal szimpatizánsaitól a szocializmusban is, és ebben a fene tudja, hogy éppen milyen izmusban… „Neked semmi nem jó!” Ez nagyon nincs így! Nekem minden jó lett volna, és ma is jó lenne, ha kevesebb lelkesedés és hangzatos reklámok, valamint az önfényezés helyett több tett szorult volna  régen és most,  a hatalmat gyakorlókba.

Lássuk; mi is az én bajom születésem óta a világgal?

Szakadt nadrágjában, széjjel taposott cipőjében és gyűrött lódenkabátjában állt a kapu előtt. A mi kapunk előtt. A Toldi Miklós utcában a legszerényebb ház előtt, ami csak egy féltetős épület volt. Alig nagyobb mai szemmel nézve, mint egy garázs.

– Szegény vagyok! –Tudna segíteni egy kis pénzzel?

– Hatan élünk ebben a kicsi házban.  A pénz épphogy elég a hónap végéig –mondta öreganyám.  – Egy kis kenyeret tudok adni, most sütöttem, még meleg. Hozzávaló, sajnos nekünk sincs.

 –  Köszönöm a jóságát, elfogadom.     

Aztán ahogy belenőtem a világba ami körülvett rájöttem, hogy az életben általában mindenki pénzt kér, vagy pénzben kifejezhető erkölcsieket, valamilyen ellenszolgáltatással vagy anélkül. Mindenki megindokolja a kérését; hosszan és néha bonyolultan. A legjobb és a legtisztább indokolás, amit valaha hallottam ez a két szó volt. „szegény vagyok” Olyan, mint két kemény ütés. Valamivel később egy másik ember e szavakkal kopogott be: „éhes vagyok.” Ez is megdöbbentő, de a másik úgy érzem, hogy mélyebb és sokkal átfogóbb jelentőségű. Mert szegénynek lenni több, mint éhezni. Az éhség csak az egyik momentuma a szegénységnek a sok közül. A szegénységet nem szünteti meg egy darab kenyér, vagy egy tányér leves. Ha valaki veszi a fáradságot és kitekint az európai nyelvekre, akkor rádöbbenhet, hogy ezek a nyelvek szegénynek nevezik a sajnálatraméltó személyt, még átvitt értelemben is. Azt is szegénynek mondják, akiknek nincsenek is anyagi gondjai: a halottat, a halott gyászoló rokonát, az utcán eleső embert, a megcsalt férjet vagy feleséget a bántalmazott kutyát, macskát vagy más állatot. Ezeket a balsorsokat igazán nevezhetnénk valahogy másként is. Illethetnénk őket valamely más szomorú jelzővel, hiszen ezeknek a fogalmaknak semmi közük nincs a szegénységhez. Mégis szegénynek nevezzük, mert ennél súlyosabbat és tragikusabbat nem mondhatnánk. A szegénység mindennél rosszabb, elkeserítőbb és felháborítóbb. Egy betegség nem tudja olyan intenzíven gátolni az embert az élet elviselésében, mint a szegénység. A szegénység alapjában véve kenyérprobléma, de mégis sokkal több. Éppen ez a tűrhetetlen és igazságtalan benne. Amikor a kenyérprobléma megnő és ránehezedik az élet más területeire is, akkor a szegény ember nemcsak a kenyérről kénytelen lemondani, hanem minden másról is, ami az életben számít. Gondoljuk bele egy szegény ember mindennapjaiba. Ami számunkra természetes, az az ő számára mit jelent? Egyáltalán nem, vagy csak satnya, hiányos formában jut szerelemhez, kultúrához, egészséges energia kifejtéshez és egészséges pihenéshez. A szegény munkája nem az energiáinak a kiélése, hanem csak robot. A tétlensége nem pihenés, hanem csak tespedés. Erejét, mellyel valamit alkothatna, meddő dolgokra pazarolja: ebéd és vacsora biztosítására, kegyek és kapcsolatok hajszolására, versenytársakkal folytatott közelharcra. Az a párezer forint, ami csak az élet kiindulópontja, a szegényeknél mindenható végcél, maga az élet értelme és teljessége. A szegény nem azért eszik, hogy élhessen, hanem azért él, hogy ehessen – tehát a végeredmény az, hogy nem is él emberhez méltó életet. Megszerezni egy kiadósabb ebédet, megszabadulni egy párezres adósságtól: olyan teljesítménye ez a szegénynek, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Szellemi képességeinek, testi erejének és idegeinek maximális erőkifejtésére kénytelen a szegény, hogy kielégíthesse a pillanatnyi szükségleteit. Olyan, mint egy kezdő úszó, akinek minden mozdulata csak a felszínen maradást szolgálja és nem az előrehaladást. Lehet, hogy ez a felfokozott erőkifejtés néha a véletlennek, vagy a gondviselésnek köszönhetően világra segít egy-egy „remekművet,” de a túlnyomó része mégiscsak veszendőbe megy. A szegénység vagy a szegénységtől való félelem sajnos demoralizálja az emberek azon tömegét is, akik sosem élték meg azt, hogy milyen szegénynek lenni. Antiszociális és gusztustalan tulajdonságokat fejleszt bennük; ravaszságot, gyávaságot, szemtelenséget, stréberséget és cinizmust termel, gúnyolódó- és spicli-típusokat gyárt futószalagon. A szolidaritás és az emberi méltóság érzése csak a legszegényebbekben fejlődik ki, akik képesek belátni, hogy egyéni úton már nem tudnak küzdeni a fennmaradásukért. A szegénység az nem más, mint maga a káosz, anarchia, és rendetlenség. A rendetlenség pedig nemcsak etikai kérdés, hanem esztétikai is. Minden erkölcsi és érzelmi szemponttól eltekintve, tisztán a szépérzékünkre hagyatkozva harcolnia kell minden értelmiséginek a szegénység teljes megszüntetéséért. Nem azért, mert a szegénység láttán elérzékenyülünk, nem részvétből vagy fanatizmusból, hanem és főképpen a rend kedvéért. A részvét az megelégedhet a szegénység legfájóbb tüneteinek az enyhítésével, a rendszeretet viszont soha. Aki kultúrembernek vallja magát, annak a látásmódja  is esztétikára érzékeny. A szépített vagy átszervezett rendetlenséget sem tűrheti meg. Ezért a szegénység minden foka és formája, egyaránt elviselhetetlen látványt kell, hogy jelentsen a számára. Ha mégsem így van, akkor bizony a kultúra fogalmának értelmezésével is gondok vannak. A következménye pedig az, hogy elbeszélünk egymás mellett.

Számomra "EZ  A HARC LESZ A VÉGSŐ", összefogásra már régóta nem számítok. Csak leírtam, mert „nekem semmi nem jó" Néktek meg; akiknek minden jó úgy ahogy van. Legyen boldog karácsonyotok.