Nehrer György: Célozzatok jól! (1848)

Alig van Magyarországnak megyéje, legalábbis a dunántúli megyék közt egy sincs, amely annyi ellenséges zaklatásnak lett volna kitéve, mint Fejér megye. Növelte a megye nyomorát az is, hogy az ellenséges parancsnokok és biztosok között egyetlen egy sem volt, aki az emberségéből tökéletesen ki ne vetkőzött volna. Mindegyik a fő gyönyörét abban találta, ha elnyomott embertársai, mint az eltaposott hernyó, fetrengtek lábai előtt. Feltűnő érdemeket igyekeztek maguknak szerezni az által, hogy vérben fürödtek, és embertársaik jajkiáltásai által altatták el gonosz lelkiismeretüket. Egy nemzet megvetése virrasszon  sírjuk felett is, mert egyébbel nem sújthatja a fájdalmából kigyógyult nemzet utálatos nevüket.

A Kerepesi temetőben járva  fekete obeliszk jelzi kilenc magyar hős emlékét, kik hazánk függetlenségéért és szabadságáért áldozták életület. Kilenc név közül Fejér megyéhez kötődő Streith Miklósról szól ez a kis történet. A vértanúk közös sírjánál történt kegyeletes megemlékezés alkalmával senki nem tudta megmondani, ki volt azon Streith Miklós, akinek neve ott díszlik a pompás márvány obeliszken?

Egyes  lapok hoztak ugyan némi említést Streith Miklósról, de csak röviden és hiányosan. Ezért az ő történetének hiteles tudójához Kőnig Mórhoz és az utókorra hagyott emlékirataihoz fordultam segítségért.

„A ritka nemeslelkű Streith Miklós vértesboglári plébánosról, kit mint káplánja ifjú lelkem egész hevével szerettem,  kinek emléke síromig elkísér.”

Streith Miklós, született Paulisban (Ópálos) (1798-1800-ban?) Arad megyében, de családi összeköttetései folytán  a fővárosba került. Ott végezte az iskoláit és kért felvételt a székesfehérvári püspökmegyébe. A hittant itt hallgatta, és 1831-ben  vértesacsai káplánból lett vértesboglári plébános.

E községnek tizennyolc éven át nemcsak buzgó lelkésze, hanem önzésnélküli jótevője volt.  A szó legmagasabb értelmében! Egészen a hivatalának élt, vagyis nemcsak híveinek lelkiüdve körül fejtett ki buzgó tevékenységet, hanem azok anyagi jólétének előmozdításában egyaránt fáradhatatlanul közreműködött. Maga is orvosi ismeretekkel bírt, de azonkívül az akkori verebi orvost saját erszényéből díjazta, hogy a vértesboglári szegényeket ingyen gondozza. Vértesbogláron is mutatkozó kolera alkalmával rögtön ott termett a betegnél és segített. Egyikét – későbbi feljelentőjét – a kisbírót több órai dörzsölés után tartott meg az életnek. Mindennapi miséjét követően  legelső gondja volt betegeit meglátogatni, s azok ellátásáról gondoskodni. A lábadozó betegek naponként kaptak a plébános jóságából óbort, levest és egyéb betegnek való ételt. Különösen gondos és ügyes kertész  volt. Több száz nemesitett fával ékesítette gyümölcsösét, virágos kertjében, pedig ritka választékban nyíltak a legszebb tulipánok.

Tisztelte is Streithet az egész vidék, méltán, mert ép oly korrekt pap, mint derék hazafi volt, akit mindenki megszeretett nyílt jelleme és  becsületessége, valamint lelkületének majdnem gyermeki tisztasága miatt.

 Hogyan történhetett, – kérdezi mindenki – hogy e kitűnő papot és polgárt, e buzgó lelkipásztort és gondos jótevőt mégis saját hívei juttatták halálra? Megfogom ezt fejteni s a gyászos eseményt hűen, és részrehajlás nélkül elmondani.

Kőnig Mór: harminc éve már, mióta az a gyászos esemény lefolyt, és azon időből semmi jegyzetem nincs. Egyrészt sokkal mélyebbek voltak a benyomások akkor, semhogy a hűség ellen véthetnék. Másrészt sokkal mentesebb a lelkem a keserűségtől most, semhogy a részrehajlással vádolhatna bárki.

      Vértesbogláriak nem voltak ugyan jobbak, de rosszabbak se egyéb vértesaljai németajkú földijeiknél. Mindenesetre feltűnően ki volt bennük fejlődve a fajukat jellemző elbizakodó önzés és nyerseségvágy. Azonban  bosszúállónak vagy fondorkodóknak éppen nem ismertem őket. A katasztrófa be sem következik, ha a körülmények sajátságos összejátszása folytán egy dühös jellemű ember fel nem izgatja az elöljárókat.

Ezen ember a nyugtalan természetű Vértesbogári jegyző Czigler Antal volt. A község elöljáróival folytonos ellenkezésben élvén, 1849. január másodikán a Windischgrätz alatt bevonuló osztrák sereg megtekintésére Bánhidára rándult a bíróval. Hazatértűk után összetűztek valamin, aminek a vége az lett, hogy a bíró a pálcáját eltörte a Czigler hátán és kidobta a  községházából. A bíró és egypár esküdt a nemzeti ügy hanyatlása miatt nekibátorodva, panaszra mentek Fehérvárra, de a megye élén álló hírhedt Gaál Ede főkirálybiztostól más elégtételt nem nyertek, minthogy Czigler cserére köteleztetett, és Zámolyra tétetett át.

Az eseménydús tél után beállott a tavasz és az országos nagy események következményei a kicsi Vértesboglárra is kihatottak. A Tápióbicskei, isaszegi és nagysarlói csaták folytán tönkre veretvén a német sereg, szabad lett a dunántúli vidék és Fejér megye ismét nemzeti kormányzatot nyert. Gróf Batthyány István kormánybiztos vezetése alatt Csapó és Boross Mihály lettek az alispánok, Fekete János a főjegyző, Cziglernek is volt tisztességes állása, de bosszút tervezett, s kieszközölte, hogy Hollósy László szolgabíró és Kaszap Lajos esküdt vezetése alatt vizsgálat legyen elrendelve a Vértesboglári elöljárók ellen. A bíró, kisbíró s egypár esküdt vasra verve bekísértettek a megyeházi börtönbe. Otthon pedig folyt a toborzás a magyar sereg részére. Ki lett hirdetve a függetlenségi nyilatkozat és rendeztetett a népfelkelés. A vértesboglári káplán hadparancsnoksága alá helyeztettek Vértesboglár, Szár, Gánt, Vérteskozma községek.

Streithnek ebben semmi része nem volt. Magyar volt ugyan a szíve és a március 4-iki magyar alkotmány eltörlése után  teljesen logikusnak találta az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot, de tettleg semmiben nem vett részt, s plébániáját soha el nem hagyta.

Azonban csakhamar bekövetkezett a reakció!

Julius elején a győri, aztán komáromi vesztett csaták folytán elvonult a magyar sereg, és Dunántúl ismét német kormányzat alá került. Sikerült ugyan Klapkának az aug. 3-iki és 5-iki kitörés által még egyszer némi fényt hozni a magyar fegyverekre, de ezen fény nagyon rövid tartamú volt.  A kitörés folytán indíttatott Fehérvár felé Mednyánszky és Noszlopy, tán eszközlendő újoncozás kedvéért, de ez nem igen sikerült, és a gerilla vezérek kegyetlenkedéseik által csak vészt hoztak a nemzeti érzelműekre
Czigler értesülve a dolgok változásáról, a fehérvári börtönből hazatérő Vértesbogláriakat a házához behívta és etette itatta őket, elhitetve  velük, hogy mindennek a Vértesboglári káplán volt az oka, és ő maga is attól tartott, és csak azért követelte a bogláriak elfogatását. Az ármányos ember hívőkre talált. Így aztán bosszútervekkel érkeztek haza a bíró és társai.

Haynau hírét vette a komáromi kitörésnek, és augusztus 7-én egy erős dandárt küldött herceg Jablonovszky vezérlete alatt a fővárosba és onnan Komáromba. A dandár augusztus. 16-án megérkezett Bicskére. A Budára gyakran bejáró Vértesbogláriak értesülve a német sereg közeledtéről, még aznap este megjelentek Bicskén, a parancsnok előtt, és előadták panaszukat a káplán ellen. A  herceg elhatározta, hogy Vértesboglár, Csákvár, Fehérvár és Mór felé veszi útját, és igy a panaszosoknak elégtételt ígért, mire  a feljelentők  még ez éjjel csendben hazajöttek.

Augusztus 17-én kora hajnalban a jó Hollósy László kopogtatott az ablakomon,  és értesített a sereg közeledtéről, hívott, hogy meneküljek vele Komáromba;
de én semmit se gyanítottam az ellenem tett lépésekről, ezért az  állásomon maradtam.
Nyolc óra felé egy dragonyos kapitány és négy legény vágtatott be a plébániába, és Streithet nem is említve a káplánt kereste, és tudatta velem, hogy parancsa van engem elfogni, és Zámolyra – a dandár éjszakai szállására – kísérni. Ekkor előlépett Streith s nemes lelkének egész bensőségével kérte a kapitányt, hogy papi becsületének ünnepélyes lekötése mellett engedje meg, hogy ő saját kocsiján, fegyveresek nélkül kísértessen engem ma estére Zámolyra.  A kapitány engedett és Csákvár felé távozott.

Ezáltal időt nyertem helyzetem átgondolására és megbeszélésére, elégettem minden leveleimet és jegyzeteimet, és nyugodtan néztem, mint vonul a bodméri magaslatról a sereg a falu felé.

Vértesboglár  apraja nagyja a főutcára sereglett és örömujjongással üdvözölte a bevonuló osztrák dandárt. Az elöljáróság a községháza előtt állott és kérte a vezénylő ezredest, jönne be a tanácsszobába. Itt azután megindult a vádak özöne a káplán ellen, úgyhogy az ezredes értem küldött és a községházához hivatott. Mint az odúból kipiszkált darazsak, úgy törtek ellenem. Vádoltak, hogy honvéd vagyok és kardom is van, hogy én vagyok az oka fiaik besoroztatásának, hogy a csákvári népünnepélyen szürke lovon ülve és vörös zászlót lobogtatva, lázitó beszédet tartottam, hogy az uralkodó családot gyaláztam. Én a vádakra egy szót se feleltem, hanem kértem állíttasson haditörvényszék elé. Az ezredes ezt ígérte, de kijelentette, hogy a kapitány által adott engedélyt visszaveszi, s hogy rögtön követnem kell a dandárt, s hogy Fehérvárott  fogok haditörvényszék elé állni.

Megengedte az ezredes hogy legszükségesebb holmimat magamhoz vehessem, s így visszaindultam a plébániába,  de ekkor olyan esemény jött közbe, mely döntő lett az én, – de kivált szegény Streith sorsára nézve.

Amint a tanács-szobából kifelé indultam, láttam az ajtóküszöbön egy magas alakot állni, egyszerű katonai köpenyben és sipkában. Köszöntés nélkül haladtam el mellette

és éppen kalapomat tettem fel, midőn egy kemény ostorcsapás lesújtotta fejemről a kalapot, és egy hatalmas hang ordította felém: „Le a kalappal egy osztrák tábornok előtt. Kossuth kutya !“

Megrendültem az ütéstől  és a szótól, de teljes nyugalommal válaszoltam: „Bocsásson meg a tábornok úr, de semmi jelvényt sem láttam, s nem ismertem fel magas rangját.“ Nem használt semmit; folyt a szidalmazás, kivált a Kossuth kutya elnevezés, és e közben a lovagló-ostor folyvást pár centire suhogott arcom előtt.

E vészes percben másodszor hangzott fülembe e napon Streith szelíd és nyugodt hangja. Aggódva jött utánam a községházához, hallva és látva a bántalmazást, nemes felindulással igy szólt: „Tábornok úr! állítsa a vádlottat törvényszék elé, de ne nevezze   a paptársamat kutyának, mielőtt tudná, – vajon vétkes-e ?“

E bátor hang hallatára még inkább felindult a tábornok és ordítva kérdezte: „kicsoda ön?“ Streith felelt: „én a helybeli plébános vagyok és ez az ember a paptársam, kinek számára igazságot kérek.

Tetőpontját érte a tábornok dühe, és parancsot adott: „ezt is el kell fogni! – Porkoláb, vasat a káplánra, – rögtön, és gyalog fogják a sereget követni!“

 Tehát Streith, aki ellen eddig a legcsekélyebb panasz sem emeltetett, áldozata lett nemes lelkének és paptársa iránti szeretetének! Ez, ami olyan lesújtóan  hatott lelkemre akkor, és amit őszbecsavarodott fővel sem bírok feledni!

A porkoláb azonnal vasat tett a balkezemre és a lábamra. Fegyveresek kisértek vissza a plébániába. Kis kézitáskába beleraktam pár darab fehérneműt, imakönyvemet és az ágyam felett függő kis feszületemet. Új zsebkendőimre esett a szemem, egyet   a táskámba tettem, – búsan mondva magamban : „ha agyonlőnek, – hadd legyen mivel bekössék szemeidet !“  Nem hittem azon percben, hogy szegény Streith szemeit fogják e kendővel bekötni, s hogy ő fog kis feszületemmel kezében  a vesztőhelyre vezettetni!

Mire  a plébániából a főutcára értünk, ott láttuk felállítva a dandárt, s ott volt egész Vértesboglár. Egy rövid óra elég volt, hogy egy része ezen szelíd népnek dühös fúriává változzék! Hogy a káplán ellen dühösködtek, az nem lepett meg, hisz fel voltak ellenem izgatva, de hogy teljesen ártatlan jótevőjüket oly durván szidalmazzák, ez mélyen sértette szegény Streith érzékeny szívét, és könnyezve tekintett végig elvadult hívein.
Még gorombább bántalmakban részesültünk a katonatisztek részéről. Midőn elvonultunk előttük, kivont kardjukkal vagy ökleikkel fenyegettek, leköptek, Kossuth kutyának neveztek, – pedig nem  közvitézek, nem is csupán fiatal hadnagyocskák, hanem öregebb kapitányok voltak. Egyenként is közeledtek felém a tiszt urak, s szidalmaikból először értesültünk a világosi fegyverletételről, a nemzeti ügy végvesztéről.
Augusztus 17-ike volt, égetőn sütött a nap. Rajtunk a papi-öltöny, egyik kezünkben a kézitáska, másik karunkon a felöltő, így haladtunk a dandár közepén, majdnem Csákvárig.
Streith – ki káplánt is csak személyére kapott, – gyönge egészségű volt, lankadni kezdett, s féltem hogy összerogyik, mielőtt Csákvárra érünk.

Ekkor a dandár adjutánsa lovagolt felénk, és szelídebb érzést olvastam le az arcáról, kértem; jelentené a plébános állapotát, és eszközölné ki a tábornoknál, hogy a sereg mögött jövő kocsinkat használhassuk. Engedett a kegyetlen herceg, levették rólam a vasat, és a kocsira felülhettünk. Streithnek egyik bizalmas embere – a szári plébános úrnak az édes atyja volt azon szelíd érzetű, ki saját jóindulatából befogott a plébános kocsijába, s követte a sereget. Gyermekeiben áldja meg őt Isten!
Csákváron kívül tábort vert a sereg, és főzéshez fogtak. Részünkre ebédet hozott a szíves jó esperes-plébános Lezsó Endre. Levertebb volt mint mi, kivált értem reszketett s búcsúzáskor nyakamba borult  és zokogva mondta: „Nem látlak többé édes öcsém!“ – Igaz, nem látott többé, de szeretetével öt évi fogságom alatt könnyezett. Ő volt ez egyetlen megyés pap, ki leveleivel felkeresett és vigasztalt. Adja meg Isten lelkének az örök nyugalmat!

Estefelé Zámolyra értünk, és a vendéglő közelében egy polgárházhoz lettünk beszállásolva. A Zámolyon buzgón működő Tóth Antal plébános úr, ritka bátorsággal kérte a tábornoktól, hogy hálhassunk a plébániában, de kérése megtagadtatott  és csak is azt vihette keresztül, hogy személyesen hozhatott számunkra vacsorát. Felkeresett minket a helybeli kasznár úr is. Ő általa értesültünk, hogy valóban komoly veszély környezi árva fejeinket. Ugyanis ők a tisztektől hallották, hogy a tábornok Pestről egy auditort rendelt, hogy 19-ikén Fehérvárott, katonai rögtönítélő törvényszék elé fogunk állíttatni.

Streith a veszélyről hallani sem akart, a nép dühétől tartott, de egyenes lelkével, rendes törvényszéktől igazságtalanságot nem feltételezett; tehát nyugodtan lefeküdt s csakhamar mély álomba merült. Én felöltözve dőltem az ágyra, de aludni nem bírtam, és kimentem az udvarra. Az őr követett. Leültem egy fatörzsre, – az őr ugyanazt tette, és elaludt. Huszonöt éves voltam, ragaszkodtam az élethez. Közel láttam az erdőt, és valószínűnek véltem a menekülést. Ide-oda terveztem magamban,– de nem soká!  A magát értem feláldozó Streithre gondoltam és vége szakadt minden habozásomnak. Felkeltettem a szegény kimerült őrt, és visszamentem a hajlékba.

Másnap – augusztus 18-án – reggel ismét megindult a dandár, és mivel híre futott a vidéken mutatkozó gerilláknak, így teljesen harci pozícióban  vonultunk be Fehérvárra.
Az akkori fő őrállomás helyiségébe lettünk beszállásolva. Ott, hol most szelíd nénikék tanítják a kis leánykákat, állott azon ronda épület. Az őrterem mellett pár lépcsővel mélyebben volt a fogház, melybe a lovasberényi katolikus plébánossal és  a református lelkésszel együtt  voltunk elzárva. Odakinn húsz–harminc fiatal határőr sajátságos üvöltéssel énekelte Kralevics Markó dalát, benn semmi egyéb bútor, mint a deszka-priccs, s az udvarfelé néző ablakon ránk ordított a hős határőrsereg! Helyzetünk szánandó volt!

Azonban paptársaink itt se feledtek el, mihez pedig akkoriban nem csekély bátorság kellett. Megjött a belvárosi plébános-helyettes,  most prépost-kanonok Matuska János, de kivált az erélyes szent Ferencz–rendi páter Bogyó Bertalan hozott pokrócokat fekhelyül, ételt és italt felfrissítésül. Midőn a határőrök nem akarták bebocsátani, egy Jellasics nevével aláirt levelet mutatott elő, oly hévvel beszélt nyelvükön, hogy tág tért nyitottak számára.

Augusztus 19-én valóban ki lettünk hallgatva, de vagy mivel bűnünk nem nyújtott elégséges anyagot statáriumra, vagy mivel a Jablonovszky dandárnak rögtön el kellett vonulnia, ügyünk halasztásra került  és tudatták velünk: hogy Pesten fogunk rendes haditörvényszék elé állni. A „magyar Bastille"-ként is emlegetett egykori (Neugebaude) Újépületben. Augusztus 21-én valóban Pest felé indítottak bennünket. Martonvásáron szeretettel fogadott az öreg Hulimann plébános úr. Kevéssel azelőtt érkezett meg a magyar vérbíróság elől. Őt a német proklamációk felolvasása miatt majdnem halálra juttatták, míg minket a magyar okmányok hirdetése miatt fenyegettek hasonló sorssal. Valóban terhes feladat volt azon kritikus időszakban lelkésznek vagy elöljárónak lenni!

Az Új-épületben tisztességes helyiségbe szállásoltak el, s a két egymásba nyíló szobában, többnyire fehérváriak és lovasberényiek voltak.

Perünk rendkívüli gyorsasággal folyt le. Streith iratai mind át lettek vizsgálva, az öt tanú kétszer kihallgatva, mi  pedig háromszor állíttattunk hadi–törvényszék elé. Az Új-épület azon része tömve volt vádlottakkal, – mégis szept. 4-én már ki lett hirdetve az ítéletünk.
Az ellenem felhozott különféle vádakat a Vértesbogláriak képtelenek voltak bebizonyítani és csupán a magyar proklamációk felolvasása és a függetlenségi nyilatkozattal járó izgató beszéd tartásának vádja maradt fenn. Erre nézve is bebizonyítottam, hogy az öt tanú közül csak egy volt jelen a templomban: ugyanis három, a fehérvári megyeházban ült, egyik pedig vak lévén, nem bizonyíthatta vajon szónokoltam-e, vagy felolvastam. De mindezen erőlködés hasztalan volt! Az auditor kijelentette, hogy hazaárulás esetében egy tanú is elég!

Én teljes tudatában voltam a vésznek, s az ellenem nyíltan törő auditor irányában teljes eréllyel védtem magamat, míg Streith inkább önvádlást, mint önvédelmet fejtett ki.
Később hallottam beszélni, hogy az auditor – meghallva Streith beszédét, ritka egyenes lelkülete miatt – megakarta volna őt menteni. Mintegy szájába adta volna a kényszer általi védelmet; de Streith avval élni nem akart, hanem itt is védte az én szavaimat. Erősítette az április14-én történtek logikai voltát.

Meglehet, de én nem hittem és most sem hiszem; hisz épen az auditor volt az, ki az egyik vádlónak azon szavaiból, miszerint a plébános azt mondta volna: „hogy vasvillákba hosszú nyelet tegyenek, mert azokkal ütni és szúrni lehet – ördögi malíciával azt következtette, és az ítéletébe is belevette: „A népet fegyverhasználatra tanította“.

Pedig Streith az ő egyszerű jó lelkével csak azt akarta a szavaival elérni, hogy ne egyenesítsék ki a kaszáikat – mint azt a proklamáció rendelte – hanem  a minden háznál meglevő vasvillába illesszenek hosszú nyelet.

Vádlóinkkal egyszer lettünk szembesítve. Az általunk felkért tanuk vagy nem lettek megidézve, vagy megjelenni féltek; – vesznünk kellett! El is volt az előre határozva! Hisz midőn Haynau hallotta, hogy két papot hoztak be – felkiáltott– „diese Pfaffen sollen hängen!“ (Ezeknek a papoknak lógniuk kell! )

1849. szept. 4-én délután négy órakor szokatlan órában, mindketten a haditörvényszék elé lettünk idézve – az  ítélet kihirdetésére.

A második emeletről letekintettem az udvarra. Az őrséget fegyverben láttam felállítva és hallottam, hogy a dobos – mint katonai imádságnál szokás – hármas pauzában ad jelt; előre sejtettem a halálos ítéletet.

Streith erre sem reagált semmit, és teljes nyugalommal mondta: káplán úr bérkocsin menjünk haza, vagy várjuk be az én kocsimat? Én leverten válaszoltam: „Kedves plébános úr mi nem fogunk többé hazamenni!“ – Mire ő hozzátette: „Igaz, ön talán nem,– de engem csak nem ítélhetnek el!“

Ekkor beszólított minket a porkoláb. Az ajtó nyitva maradt, és a teljes számú haditörvényszék előtt álltunk. A feszület mellett két gyertya égett, az elnök,  Deák nevű nyugalmazott huszár-őrnagy  kardot húzott és a legénység merev állásba helyezte magát. Az auditor felolvasta az ítéletet, mely igy hangzott:

„Streith Miklós plébános és Kőnig Mór káplán, miután saját beismerésük  és összevágó tanúvallomások által meggyőzettek, hogy a debreceni konventnek április 14-iki határozatát a templomban felolvasták és megmagyarázták, valamint a népet fegyveres felkelésre buzdították; különösen Kőnig Mór, aki lázitó beszédben izgatott.

Streith pedig,  a népet fegyverhasználatra oktatta; a haditörvényszék őket kötéláltali halálra ítélte. Ezen ítélet a főparancsnok által törvény útján megerősíttetett, azonban kegyelem útján oda módosíttatott, hogy  Streith Miklós golyó által végeztessék ki, Kőnig Mór pedig, tekintve fiatal korát, Tizenöt  évi várfogságra vasban, és vagyon vesztésre ítéltessék. Streithen az ítéletet szept. 5-én reggel öt órakor fogják  végrehajtani.“

Nem tagadom, hogy a megmentett ifjú életre való gondolat volt az első eszme, mely lelkemben felvillant: de a következő másodperecben már csakis a szerencsétlen Streith sorsának maradt helye agyamban és szívemben. Ezen iszonyú percekben oly rendkívüli lelki erőt fejtett ki ezen ritka jellemű férfiú hogy bámulatra ragadta bíráit és az agg elnök szemeiben könnyeket láttam csillogni. Két lépéssel előre lépett, felemelt karral és érces hangon igy szólt: „Uraim, kezükben vagyok, megölhetnek, de ha már meg kell halnom, engedjék, hogy mint becsületes ember halhassak meg! Ha holnap reggel öt órakor agyonlőnek, nem halhatok meg mint becsületes ember. Számot kell adnom a templomom vagyonáról, én tartozom másoknak, mások pedig nekem. Azt kérem adjanak nekem három napot! Ezalatt, rendbe hozok mindent, s aztán végezzenek ki!  Az elnök mélyen megindult hangon mondta: „Az nem áll hatalmunkban, hanem azonnal jelenteni fogom Haynau táborszernagy ő excellenciájánál!“
Ezután elvezetett minket a porkoláb. Streithet egy elsőemeleti külön helyiségbe, engem meg vissza a szobánkba. Az elválás megrázta egész valómat. Ő nyugodt maradt most is és igy szólt: „Hiszem, meg fogják engedni, hogy láthassam még önt halálom előtt. Hozza magával a fehér kendőt. Nem illenék, ha az én kék kendőmmel kötnék be szemeimet

Elkábulva az iszonyú felindulástól, inkább tántorogva, mint járva jutottam a második emeletre a társakhoz. Senkisem akarta elhinni a hírt, és csak mire részletesen elmondtam a történteket, törtek ki a fájdalom és kétségbeesés élénk jelei.  Midőn a szobák esti kinyitásakor a folyosóra kiléptem, nekem rohant negyven-ötven bajtárs és ugyanazon jelenet ismétlődött. Elszörnyedtek mindazon gondolattól, hogy ha már ily embert mint a Streith kivégeznek, mi lesz majd az ő sorsuk?

Ha valaki kérdezi, miként történhetett, hogy én, aki súlyosabban voltam vádolva, várfogsággal menekültem, míg a teljesen ártatlan Streith elvérzett?

Következőleg felelek: Korántsem  az erélyes védelmem mentett meg, sem Haynau nem adott kegyelmet, hanem igen is megmentett a haláltól egy társ-bíróként működő lengyel káplár, aki az auditor által mindkettőnkre ajánlott halálos ítéletre szavazva, személyemre nézve „nem“-et mondott. Indokolásra szólították fel, így szólt: „Nem lehet egyformán büntetni a főnököt és annak alárendeltjét;  tekintetbe kell venni a káplán ifjúságát is.“ így döntetett meg a kettős halálos ítélet, és lett Haynau által személyemre nézve „vagyonvesztés  és tizenöt évi fogság vasban“ módosítva. A haditörvény rendeli ezt igy, ha a halálos ítélet nincs egyhangúlag kimondva.

Nemcsak nevét tudtam meg azon jószívű káplárnak, hanem pár nap múlva oly boldog voltam, hogy  irántam könyörületét személyesen meg is köszönhettem. Ugyanis néhány nappal az ítélet kihirdetése után az Újépület folyosóin, egy úgynevezett inspekciós káplár jött felém, kezemet gyorsan megszorította, s rossz német nyelven igy szólt: „Sie habens nicht müssen sterben!“ (Nem kell meghalnod! )Tudtam, hogy egy káplár szavazata mentette meg éltemet, és igy nem is kételkedtem hogy ő az. A legmelegebb szavakkal köszöntem szép tettét, és kértem, hogy  menjen el  alkalomadtán Pesten lakó anyámhoz, és fogadná el felajánlott emlékemet. De a nemes lelkű lengyel mindent visszautasított.

A porkoláb e szörnyű estén felénk se jött, a kulcsos káplár hallgatott, és előbb mint máskor bezárta a szobát. Egész éjjel nem aludtunk és már korán reggel az ablaknál voltunk, de öt óra rég elmúlt és az úgynevezett lovassági udvarban még mindig csend uralkodott. Végre hétkor bejött a porkoláb és tudatta, hogy a kivégzés tizenegyre van elhalasztva, és hogy kilenckor fogom láthatni szerencsétlen főnökömet.

Haynau hat órai halasztást rendelt, már ez is mindenkit meglepett, de még inkább azon ritka kegyelme, hogy Streith rokona a hullát koporsóban elviheti, temetést rendezhet, s hogy Streith utolsó kívánságát  is végrehajthassák. Különben a kivégzettek
hulláit a hóhér vitte el és a ferencvárosi síkert egyik sarkában ásta el, és vagyonuk elkoboztatott.
Ágy, asztal és  egy szék volt Streith siralomházának bútorzata, de ő egész éjjel ébren maradt és a végrendeletét írta meg. Kik ezen terjedelmes okmányt olvasták, bámulták annak tiszta és hibátlan fogalmazását, és azon pontosságot, mellyel mindenről rendelkezett.
Elszámolt  világi ügyeiről, számolni kívánt Istenével és lelki vigaszt kért. Egy szelíd érzésű magyar tábori pap – Ungvári György – hozta meg azt neki. Én csak rövid percekig láthattam őt. A mély vallásosságú pap, a szentségek felvétele után még erősebb lett, és a tiszta lélek leírhatatlan kifejezésével mondta: „Ne aggódjék kemény ítélete felett, tizenöt év, vagy egy év az mindegy, ön szabad lesz és még jobb napokat fog látni! Én nyugodtan halok meg! Emlékezhetik ön; hányszor vitt engem a krónikus bajom a sir szélére, azt gondolom, hogy a roham most igen erős és elveszek bele. Elleneimnek szívből megbocsátok, hisz ők nem tudták mit csináltak!“  Midőn látta, hogy a porkoláb távozásomat sürgeti, átvette tőlem a feszületet és a fehér kendőt, és még egyszer megszólalt, mondván: „a keresztet visszahozza a porkoláb, és megmondom majd a katonáknak lőjenek a szívembe és a kendőt is visszakapja ön.“ Ezután keblére szorított, megcsókolt és az utolsó szava az volt: „Imádkozzék érettem!“

A porkoláb beszélte nekem el, hogy ezután hozzá fordult és igy szólt: „Kifogytam erőmből; egész éjjel nem aludtam, tegnap ebéd óta nem ettem, félek hogy nem leszek képes a vesztőhelyre kimenni, kérem hozzon valami erősítőt.“ Hideg sültet és egy palack vörösbort hozott a porkoláb és Streith jó étvággyal evett és ivott.
Közelgett a végóra, de még ebből is pár percet elkeserített egy szívtelen ember. Az akkori tábori főpap  és lelkészi apát Czigler volt az, aki megjelent a siralomházban, és tudatta szegény Streithel : miután Székesfehérvár megyének sem püspöke, sem püspöki helynöke ez időben nem volt így ő gyakorolja az egyházi hatalmat, kimondja rá az egyházi felfüggesztést és meghagyja neki, hogy mint halálra ítélt pap, a papi öltönyt tegye le, és világi ruhában menjen a vesztőhelyre! Ez lehetett a legfájdalmasabb csapás, mely nemes lelkét és érzékeny szívét érte! Vele, aki egyházilag feddhetetlen, politikailag ártatlan volt, letetették az érdemmel viselt papiöltönyt, és egy nyári színes kabátban kényszeritették a martír halál elé menni. Bár kemény szavakban tört ki Czigler ellen, de mint egyházának mindenkor engedelmes fia, most is engedelmeskedett, és talárját levetette.

Tizenegykor belépett a kivégzést vezénylő kapitány és  jelentette: „Plébános úr itt az idő!“ Bámulatos nyugalma most sem hagyta el és indult gyászos utolsó útjára. A III. számú pavilonból pár folyosón át, a fa-piac felé fekvő udvarra vezették ki.
A másod-pokorláb lakásában, az ablak közelében álltam, és inkább halva mint élve néztem a szörnyű jelenetet.

Bevonult a csekély kiséret, és a szerencsétlen áldozatot egy szemétdombra helyezték el. Mellette állott a porkoláb és a pap, szemközt vele az auditor, a vezénylő kapitány és néhány vadász. Az ítélet fel lett olvasva, a pap visszalépett, és a porkoláb intette Streithet a letérdelésre. Szegény, végkép ki volt merülve, már menetközben is a pap karjaira nehezedett,  de ekkor a végső erejét összeszedte, és érces hangon – németül – igy szólt:

–Vadászok! Nevem Streith Miklós! Én ártatlanul halok meg, de egy emléket hagytam számotokra a porkolábnál! Célozzatok jól! Erre letérdelt, és a porkoláb bekötötte szemeit.

Eldördült a hármas lövés, de ugyanazon másodpercben Streith elalélt és hanyatt esvén, a lövések csak rézsut hatoltak a mellébe. Iszonyúan vérzett, de élt, mert kezével és lábával mozgott. Ekkor előléptek a hátrább  álló vadászok, és puskacsöveiket egészen a fejére irányozva lőttek, és a koponya szét lett robbantva.

Rémitő látvány volt a szétroncsolt fejű hulla. Köröskörül a koponya darabjai és a szalmán a szétloccsant agyvelő részei. A fehér kendőnek foszlányai csak itt-ott látszottak!
Hogyan jutottam a szobámba? – nem tudom;  mit éreztem, mit tettem? – nem tudom. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor Ungváry feljött hozzám,  és az üdvözült martír végköszöntését hozta és könnyezve beszélt Streith végperceiről. Ismételve mondta, hogy soha nem ismert nemesebb jellemű, ártatlanabb lelkületű, mélyebb vallásosságú férfiút!
Másoktól hallottam, hogy Streith hullája és annak részei el lettek helyezve egy koporsóba, melyet rokona kisért el a Ferencvárosi temetőbe. Itt nyugodtak hamvai, amíg a többi vértanukkal együtt, a mostani díszes közös sírba el nem helyeztettek Budapesten a Kerepesi temetőben.

Befejezésül hozzáteszem: Csak azért írtam e sorokat, hogy azok, akik ezután fogják a díszes obeliszken a fénylő neveket olvasni, tudják, hogy ki volt, és milyen ember   volt  Streith Miklós.

Kőnig Mór, volt vértesboglári káplán 1854 szeptemberében szabadult a fogságból. Hosszú kitérők után: Fejér megyei közigazgatási bizottsági tag, megyei kórházi elnök, zsinati vizsgáló és szentszéki ülnök, majd visegrádi apáttá nevezték ki.

Emlékiratait köszöni a 21. századi magyar hon.