Szétpattant buborék
Szerző: Bartal Klári
Advent még be sem köszöntött és az idő is inkább őszies, de az utcák már lassan mind ünnepi díszbe öltöznek. Egyre több helyen ragyognak a karácsonyi fények, ami érthető, hiszen a teljes összhang eléréséhez idő kell. Ahogy nekem is és az évek múlásával egyre több, mert a korral fogy a fizikai erő, csak a lassulás állandó. Így aztán már november elején neki kell állnom a lakás rendbetételének. Ilyenkor döbbenek rá: mennyi felesleges holmi gyűlt össze megint a nyár folyamán. Szelektálok hát, tétován és búsan, vissza-visszatéve néhány dolgot, majd megkeményítve a szívem, s újból megnövelem a selejtezendők halmát. Aztán jön kérdés: mi legyen mindezzel? A kukába elvből nem hajítom - talán hasznát veszi még valaki. Igen, de hová cipeljem el apránként és fajtánként? Napokig tépelődöm. Végre egy városi beszerző körút alatt szemembe tűnik a megoldás. Akad egy hely, ahol átveszik, megmentik. Igaz, díj nélkül, anyagi hasznuk csak nekik származik belőle, valaki másnak viszont segítség lesz, nekem meg több helyem, mert túladok a felesleges dolgokon. Szortírozok, válogatok és elindulok az első útra. Köszönik is az adományt, amit darabonként átnéztek és hibátlannak találtak, s én gyorsan kiszámolom, hogy legalább 3000,- Ft hasznuk lesz az eladásból. Mivel egy rövid búcsúszó után már hátat is fordítanak, („a mór megtette kötelességét - a mór mehet”) hát bátortalanul megszólalok: „Viszonzásul annyit kérnék, hogy annak a hajléktalannak ott szemben, aki újságot árul, adjanak vagy 200,- Ft-ot!” „Hát, ez érdekes kérés - hangzik az elutasító válasz-, mert van, hogy többet keres az egy fél nap alatt, mint mi, akik reggeltől estig itt állunk a hidegben.” A déli nap ragyogóan süt, a kabátom kigombolva, most mégis megdermedek. A szavak bennem rekednek, bár sok felelet kívánkozna a számra.
Apai nagyanyám 12 gyermeket szült. Igaz, ebből csak hetet tudott fölnevelni, öt kicsiny fejfa látványa búsította a szívét. A 7 gyerek sem volt mindig egyszerre a házban, hiszen mire apám, a legfiatalabb, 4-5 éves lett, 19 évvel idősebb bátyja már fiumei tengerésztiszt volt, az utána következő testvér pedig a temesvári, majd a váci szeminárium hallgatója. Aztán bekötötték az idősebb lánytestvér fejét is. Nagyanyámnak azonban így is akadt épp elég tenni valója. Nagyapám vízimolnár volt az Ipolyon és a malomban állandóan volt segéd, meg „öreg legény”. Bizony, azokra is kellett főzni, mosni. Egy alkalommal nagyapám megszánt egy vándorló mesterlegényt, aki ráadásul árva volt, s befogadta. A mama talán épp fáradtabb és paprikásabb volt a szokottnál és oda vágta a párjának: ”Kend is ide vesz még egy szájtátit, mintha nem lennénk úgyis ölegen!?” Tata megsodorta hatalmas bajuszát és így intézte el a dolgot:”Hallgass, asszony, annak is élni köll!” Hát, valahogy így képzeltem én is…. Aztán meg az a 200,-Ft még a tizedét sem teszi ki a 3000,-nek… Szomorúan ballagok haza. Itthon kézbe veszem az újságot és szemembe tűnik a mai névnap: Erzsébet. Árpád házi szent Erzsébet neve napja, aki élelmiszert vitt a szegényeknek és a felelősségre vonáskor a kötényében lévő adomány rózsákká változott. A letűnt kor gyermekei még tudtak segíteni és adni. A nincsből is és a tiltás ellenére is. Lett légyen az sokgyermekes család feje, vagy király leánya. S még folytathatnám a sort. Az idén halt meg Svédországban egy 98 éves ismerősöm, aki annak idején teljes horthysta tiszti egyenruhájában rendszeresen vitte az élelmet a bújtatott zsidó családnak. Vagy anyám, aki a szegedi vasútállomáson 1945 augusztusában a Szibériába tartó fogolyvonat lépcsőjére rakta fel a befőzésre szánt paradicsommal teli kosarát. Pedig kilenced magunkra az igen csak kellett volna, s ráadásul a Felvidékről pár hónapja kitelepített állástalan tanár-házaspárnak második vásárlásra sem igen futotta.
Állok a két itthon maradt csomag mellett s már tudom, hogy a „mentők” engem nem látnak többé. Dobozokba rámolom a maradékot és kiviszem a kuka tetejére. Vigye, akinek kell! Még akkor is, ha nem becsüli kellőképpen. De kérges szívű emberek hasznát nem vagyok hajlandó gyarapítani. S közben fájlalom, hogy megint csalódnom kellett, egy illúzióval ismét szegényebb lettem.
Székesfehérvár, 2020.november 18.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése