Nehrer György: Hosszú úton magányosan

Amit most elmesélek az olvasónak az  nem mese, hanem igaz történet, valós szereplőkkel. Csak olvashatóvá tettem a száraz jegyzőkönyveket.  Ez egy furcsa évszázados történet, amely még mindig vihart kavar ha a szereplőkről van szó. Sokan hibásan, az adott kor  szokásait figyelmen kívül hagyva ítélkeznek. A főszereplőt élete vége felé meghurcolták, és igaztalan vádakkal illették. Nem rehabilitálni szeretném a személyét, mert nagy valószínűséggel nem tartana rá igényt. A délvidék tisztaszívű, kemény és hűséges németeket adott a magyar honnak, akik mindig becsülettel küzdöttek a magyar szabadságért. Ő több okból is közel áll hozzám: részben  származása, részben a délvidéki közös gyökerek és mindaz, amit a műveivel nekem adott.   

1886

A júliusi hőség nem akart csillapodni; esőre vártak a  sárguló rétek, az ágaikat szomorúan lógató fák,  a poros leveleknek már mozdulni sem volt kedvük. A hőségtől remegő levegőben szikrázóan világító sínek futottak a végtelen mezőn át, egészen Versecig.

     Csikorogva fékeztek a kerekek amikor a két acél egymásnak feszülve erőlködött, hogy ki győzi le a másikat. A mozdony dugattyúi előbb lendületüket veszítve, majd hirtelen visszafelé mozogva hatalmas füstöt és szikrát okádva engedelmeskedtek a parancsnak. A víztoronynál, már nyereg alá szoktatott paripaként fújta ki a fehér gőzt, és komótosan megállt abrakolni. Éhes gyomra fölé hajtott acélcsúszdán csillogó feketeszénnel lakatták jól, majd egy hatalmas csövön keresztül megitatták hangosan csobogó friss vízzel. Egy atlétatermetű, szőke, kékszemű fiatalember ugrott le a vonat lépcsőjéről. Körbenézett; minden olyan mint pár hónappal ezelőtt, csak valahogy sokkal tompábbak a színek mint májusban. Szemeivel kereste a hegy lábánál elterülő város legmagasabb pontját, ahová gyerekként számtalan alkalommal felmászott a barátaival együtt. A kudrici-tető az nem egy hatalmas hegy, csupán a Kárpátok egy szelíd és alacsony hegyvonulata. A külváros már felhúzódik a dombok felé, éppen úgy, mint a szőlőültevények. Szerette ezt a tájat. A Kudricról belátni az egész vidéket. Innen, akár  Budapestig is elláthatna a szem mert semmi nincs amibe belé ütközne. Idáig tart az alföld; a delibláti homokdombokig és az alibunári-mocsarakig. Már nincsenek mocsarak, és nincsenek mocsári bölények sem. Az ember a vizeket lecsapolta,  a bölényeket meg megették az utolsó szálig. Most falvak és városok vannak, és elsőosztályú fekete föld amin harsogva terem a kukorica,  és akár két ember magasságura is megnő ezen a tájon.  

Budapesttől hosszú az út idáig. Az egyetemen nyáron szünet van, és ilyenkor inkább hazajön, mert olcsóbb az élet mint a nagyvárosban, és azért a hazai koszt mégiscsak más. Itt valahogy az  ételek íze is másabb és az emberek is  szerethetőbbek, egyszerűbbek és őszintébbek.

Már készült a  hétvégére, a  Magyar Nyelvterjesztő Liga  helyi szervezetének szokásos évi mulattságára, melynek a szervezése ebben az évben az ő feladata volt. Nagy örömmel és lelkesedéssel vágott bele. Budapestről számtalan sürgönyt és  levelet indított a szülővárosába. Meghívókat gyártatott  és zenekart keresett a jeles napra. Egy jó családból származó, igen szemrevaló polgárlány Getmann Anna vállalta, hogy segít a helyi  összejövetel megszervezésében, amíg Ferenc, Budapesten intézi az ügyeket. Minden év augusztus elsején a hegy lábánál egy árnyas tisztáson került megrendezésre a táncos, zenés ünnepség. Ilyenkor elmaradhatatlan kellék volt a hegy levének kóstolgatása és finom ételek fogyasztása is. Tikkasztó melegre ébredt a város. Ferenc, már kora reggel ott várta a zenészeket a tisztás szélén. Az asztalokat, székeket előző nap kivitték és elhelyezték, hogy minden a legnagyobb rendben legyen az ünnepség megnyitására. Ahogy világosodott, úgy érkeztek sorban a vendégek is. Ez nagy nap volt a városka ifjúságának életében. Ilyenkor a városban állomásozó honvédlaktanyából is voltak meghívott tisztek és tiszthelyettesek, akik a koránkeléshez hozzászoktak, és a mulatozást sem vetették meg. Kora reggel érkezett Sipos altiszt és Fodor hadnagy, akik  mindjárt végig kóstolták a borokat;  fehértől a vörösig,  édestől a szárazig. Aztán mire a megnyitó pillanata elérkezett, addigra  Sipos altiszt nehezebben állt a lábán, mint a hadnagy,  aki szemmel láthatóan jól bírta az italozást. Ferenc, a rövid megnyitó beszéde után jó mulatást kívánt mindenkinek. A cigányzenekar egymásután játszotta  a talpalávaló zenéket. A tisztás porzott a cipőtalpak alatt és Getmann Anna homlokát törölgetve leült pihenni  Juliska mellé,  aki elkísérte a mulatságra.

 –Annuskám, nem kellene éhkopra, és ekkora porban ennyit táncolni. –Pihend ki magad, együnk valamit, aztán táncolhatsz ha van kedved.

Sipos altiszt, kinek egyensúlyát már a markában tartotta az elfogyasztott bor és a fejét is megsütötte a nap; a két dolog együtt állása általában rossz  ómen, mert ugyan a víz is folyadék és a bor is, de valahogy mégsem viselkednek egyformán. A víz, a fizika törvényeinek engedelmeskedve mindig lefelé folyik, a bor, ezzel szemben az emberi testben néha meghazudtolja a fizika törvényeit és bizonyos esetekben képes visszafelé is folyni. Nos, ezen a napon Sipos altiszt már kora délelőtt megtapasztalta ezt a jelenséget, ami azonban nem tartotta vissza attól, hogy felkérje Annát  egy táncra. A lány, még a levegőt kapkodta az előző tánctól… 

–Szabad egy táncra, kisasszony?

Anna még nem tudott megszólalni, így csak a fejével és a kezével intett, hogy most nem... Néhány perc múlva Ferenc is felkérte a lányt.  Vele viszont elment, de kikötötte, hogy csak egy táncra. Amúgy sem lett volna több, mert a zenekar is pihenőt tartott. Ebédhez közeledett  az idő. Mindenki kifújta magát és megebédelt. Aztán ebéd után folytatódott  a mulatság. Akkor Ferenchez odalépett Sipos altiszt.

–Szeretném megbeszélni önnel az ebéd előtti esetet, nevezetesen Anna kisasszony viselkedését.

Miközben ők a tánctér körüli árnyas helyre igyekeztek, aközben Fodor hadnagy felkérte  Annát.  A hadnagy snájdig katona volt és  elfogyasztott bor ellenére is biztosan állt a lábán, így Anna elment vele, annak ellenére, hogy Juliska próbálta visszatartani. A hadnagy addig vezetgette a lányt, amíg a bámészkodó cselédek csoportjához nem értek. Ott aztán   kipenderítette a tánchelyről. 

– Ide való ön, nem úri társaságba!

Ferenc, és az altiszt, beszélgetés közben figyelték a táncolókat; egyszer csak felragyogott Siposnak  az arca, felkiáltott.

 – Megbosszult engem a bajtársam!- mondta, miközben látta, hogy Annát a cselédek kapták el, nehogy elessen.

Ferenc, a rendezésben is résztvevő barátaival megbeszélte az esetet, melyről az az egyhangú vélemény alakult ki, hogy a két úr nem maradhat tovább a társaságukban. Leállította a zenét…

 – Mikor a mai mulatságra meghívtuk ezt a két urat, abból a föltevésből indultunk ki, hogy minden katonatiszt úriember. Sajnálattal láttuk, hogy vannak kivételek is. A rendezőség a tévedésért bocsánatot kér a tisztelt közönségtől, a tiszt urakat pedig felszólítom, hogy hagyják el a társaságot. 

A két fiatal katona láthatóan nem tudta, hogyan viselkedjék. Mikor a zene újból megszólalt Sipos megint táncolni kezdett. Ferenc erre leintette a cigányt, de a tiszthelyettes zene nélkül is folytatta  a keringőt.  Mikor harmadszor is beszüntette a zenét, Sipos azt mondta…

–  Ha nem hagynak engem békén, akkor  itt pofozkodás lesz!

Ferenc, ezt már nem akarta bevárni. Tudta, hogy mind a két tiszttel meg kell verekednie, mert ha az ezredük holnap tudomást szerez az esetről, akkor a legkevesebb, amit tőlük elvárnak az az, hogy fegyveres elégtételt szerezzenek a nyilvános kiutasításért. Kétfelé osztották a cigánybandát, ellátták magunkat kellő mennyiségű itallal, és azt mondták  a társaságnak: aki velünk jön, azt szívesen látjuk, aki itt marad, annak jó mulatást kívánunk! Ezzel elvonultak az erdőbe, egy másik tisztásra.

Másnap megtörténtek a kihívások. Sipos,  Ferencet  provokálta, ő pedig Fodor hadnagyot. A segédek  próbálták meggyőzni Sipost és Fodort, hogy a biztonság kedvéért a komolyabb sérülések elkerülése miatt bandázsban történjen a párbaj, amivel az érzékeny helyek megóvhatók.

–Majd pont egy nyikhaj jogász miatt fogunk bohócot csinálni magunkból. – Egy perc alatt levágom ezt a kölyköt.

–Rendben, de nekem is hagyjál belőle valamit délutánra – nevetett Fodor.

Így aztán egyik tiszt sem egyezett bele a bandázsolásba. Reggel Sipossal, délután pedig Fodorral kell Ferencnek megvívnia, ebben állapodtak meg a segédek. A párbaj előtt a jogásztanuló Ferencet  felkereste a nagybácsija, aki apja halála óta gondoskodott róla.

– „Elvárom tőled a családunk nevében is,  hogy végig vágj a pofájukon.”

Ferencnek nyugodtan telt a napja és egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy ebből bármilyen komolyabb baja származhat. Budapesten a Magyar Atlétikai Klubban tanulta a vívást, a mestere pedig nem más volt, mint Szekrényesi Jenő, nemzetközi hírű kitűnő vívómester, de nem ez a nyitja annak, hogy a  párbaj karddal történt meg. Hanem az, hogy mindig a sértett fél választott fegyvernemet. Jelen esetben a két katonatiszt. Attól kezdve, hogy megtörtént a kihívás,  szót sem válthattak egymással a párbajozó felek. Mindent a segédek intéztek. A párbaj színhelyének  a verseci honvédlaktanyában egy legénységi szobát jelöltek ki: melyből  a párbaj előtt kihordták  az ágyakat. Sipos a szolgálati ügyeit intézte, és csak akkor jött a vívószobába, amikor érte küldtek. A két fiatalember: Ferenc huszonhárom, Sipos huszonhat éves volt. Néhány perc múlva; meztelen felsőtesttel, karddal összecsaptak. A párbaj csupán  másodpercekig tartott. Az első összecsapás után Sipos megrettent, és a jelenlévő Fodor is, hogy nem egy nyálas jogásszal kell párbajozniuk. Aztán néhány pillanat múlva Sipos tántorogni kezdett, hóna alól patakzott a vér. Az orvosok a padlóra fektették. Ferenc  felöltözött és  hazament, otthon nem szólt egy szót sem. Később megjött a barátja és párbajsegéde, Geramb báró. Nagyon sápadt volt. Leült, cigarettára gyújtott, s közölte, hogy Sipos meghalt, Fodor hadnagy pedig nem hajlandó kiállni, inkább lemond a tiszti rangjáról. Aztán a  fehértemplomi törvényszék Ferencet, párbajvétségért, egyévi államfogházra ítélte. Az ítélőtábla helyben hagyta az ítéletet, a királyi kúria pedig megváltoztatta. Csökkentették a büntetést.  Az elvi indoklás kifejti, hogy a vádlottnak, mint a táncmulatság rendezőjének, kötelessége volt elégtételt szolgáltatni „a gáládúl megsértett, kiváló társadalmi állású hölgynek”. További enyhítő körülmény, hogy a párbajorvos szerint a végzetes eredmény a sértett ügyetlensége miatt következett be, ezért véletlen szerencsétlenségnek tekinthető. „A vádlott bűnössége tehát enyhébb elbírálás alá esik, miért is a büntetésre nézve mindkét alsófokú bíróság ítélete megváltoztatik, és a vádlott négy hónapi államfogházra ítéltetik.” A párbaj, Ferenc életét is megváltoztatta.  A családnak fogalma sincs, hogy a pesti joghallgató (akit otthon a takarékpénztár ügyészének szánnak), már lemondott a doktori diplomáról. Előadásokra nem jár, kávéházakban, lokálokban lebzsel, fűnek-fának tartozik. Húszezer korona adóssága van. A következő év tavaszán pedig  egy skatulya írótollal és néhány száz ív papírral bevonult a váci államfogházba. Regényt akar írni. Már régóta írogatott, gyakran küldött a lapoknak cikkeket, elbeszélést: közlik is, nem is. Ha közlik, alig fizetnek érte. Neki pedig pénz kell, mert úszik az adósságban.  Egy nap azt olvassa a lapokban, hogy az Egyetemes Regénytárak kiadója, a Singer és Wolfner cég társadalmi regényre hirdet pályázatot. Az első díj ezer arany frank. Elhatározza , hogy pályázni fog. „Hatot vagy vakot”: ha megnyeri író lesz, ha nem akkor hátat fordít az irodalomnak. Négy hónapot kell ülnie és a regényét a fogház méla csendjében írja.  

A váci államfogház valóban szokatlanul csendes. A földszintes kis házban mindössze néhányan unatkoznak. Négy-öt „nemzetiségi izgató” és Hellner Kálmán, a Kosztka–Hellner féle terrorista társaság egyik névadója. Halálos párbajért kiszabott büntetésének utolsó hónapjait tölti, már látni rajta a kitörő elmebajt, amikor Ferenc az államfogházi illemkódex szerint meglátogatja a fogoly urakat. Hellner egy listát mutat neki, harminc- negyven névvel. Közli, amint kiszabadul, az alábbi urakat sorra felpofozza. Az első úr az igazságügyminiszter, a második a műegyetem rektora, a harmadik az államfogház igazgatója. Szabadulása napján aztán  Hellner, kalapja mellett egy tollseprővel, megjelenik a főváros egyik legelegánsabb kávéházában, a Koronában. Megáll a kávéház közepén, s mereven lesi: nevet-e valaki? Senki nem nevet. Hellnert még aznap Lipótmezőre viszik. A foglyok esznek, isznak, kártyáznak. Cselédjük is van: két köztörvényes bűnöző az államfegyházból. Az egyik gyilkos, a másik gyújtogató.

A reggeli istentisztelet után nyomban íróasztalhoz ül, délig a regényén dolgozik. Az ebédet a szobájában költi el, a postával és újságolvasással. foglalkozik. Délután három órától fél ötig a kertben testgyakorlatokat végez, majd a többi államfogollyal kártyázik. Huszonegyeznek. Hat órakor szobáikba vonulnak. az ajtókat kívülről bezárják. Éjfélig ismét regényét írja. A harmadik hónap után kegyelmet kap. Nem örül, még egy hónapra lenne szüksége, hogy befejezze a művét. Egyelőre nincs pénzgondja, a fogházban kártyán több mint ezer forintot nyert. Bérbe veszi egy krisztinavárosi villának toronylakását, s háromheti munkával befejezi a regényt. Címe: Fenn és lenn. A kéziratot letisztázza, zöld vászonba kötteti, s jeligés levél kíséretében elküldi a Singer és Wolfner céghez. „Az én dolgom ezzel véget ért, a felelősség most már áthárult a sorsra, és én, mint hasonló helyzetekben rendesen, meglehetős egykedvűséggel vártam, mit hoz a holnap.” Úgy tűnik, semmit. Amikor lejár az Egyetemes Regénytár pályázata, kiderül, hogy az első díjat, az ezer arany frankot egy pályamunka sem kapta meg. A "Fenn és lenn" azért nem, mert terjedelme nem felelt meg a pályázati feltételeknek. Viszont „lanyhán megdicsérik”. Ferenc visszakéri a regényt. Három nap múlva egy körszakállas úr keresi: Wolfner József, a cég főnöke. Felajánlja, hogy kiadja a regényt. Ferenc írói tiszteletdíjként a pályadíjat kéri: ezer arany frankot. Tudja, hogy megkapja, különben a kiadó nem jött volna házhoz. Az első kiadás előszavában  azt írja: kiadói felszólítására átdolgozta regényét, pedig Benedek Elek „fésülte meg”; ezt később  elmondta bizalmas barátjának, Csathó Kálmánnak. Benedek tanácsára változtat egy betűt a nevében is.

A "Fenn és lenn" után a Hét, majd a Budapesti Hírlap tárcaírója. 

Sok évvel később; mint ismert író, főszerkesztő és képviselő a temesvári vármegyeházán egy kishivatalnokkal találkozott. A kishivatalnok Fodor  hadnagy volt.  A párbaj, amelyet nem vívott meg, kettétörte a pályafutását. Herczog Ferencet a halálos párbaj  Herczeg Ferenccé tette. (1863-1954)