Hófehérq

Szerző: Kaszás István 

 

Bőre, mint a hó, haja, mint az ében, szépsége fáklyát tart lelke előtt, nem mellékesen elég sokat meg tud inni, anélkül, hogy meglátszana rajta. – Tessék ma is meginni ezt a szűrt almalevet, nagyon egészséges – azzal Hófehérq máris nyújtotta az altatóval dúsított gyümölcslevet a főbérlőnek. Mindig így tett, mielőtt felhozott magával valakit a lakásba a hallgatag sötétség leple alatt. Igazi társasági életet élt, Hapci, Szendi, Szundi… meg a többiek. A hét minden napjára jutott belőlük. Hangulata árapályként változott, búját-baját csak Hamucipőkével osztotta meg hétvégeken, és olyankor rendesen becsápoltak.

    – Nem volt ez mindig így, nem takarta mindig a temetői borostyán az emlékeimet – révedt maga elé. – Repesve szorítottam szüleim kezét, amikor az oviból hazafelé hoztak, és kacagva hintáztam, repültem közöttük. Mindez természetes volt akkor, de csak utóbb tudom, maga volt a boldogság! Azután jött az a kanyarban előző kamion…

      Engem igazából a Nagyi nevelt, de nélküle már magamat kényszerültem eltartani. Emlékszem, Nagyinál a konyhában a falvédőn az állt: Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. – Ez teljesen igaz, nem jött még értem a szőke herceg fehér mercédesszel. Reggel ötkor keltem, rohanás a buszhoz, amiben heringként összepréselődve értünk a gyárkapu félelmetesen kitátott szájáig. Az új tulajdonos Mengeleként válogatta szét az embereket. A deresedő hajúaktól gyorsan megszabadult. – Bár koromfekete a hajam, én is hamar a gyárkapun kívül találtam magam – próbált leplezni egy oda nem illőnek tűnő mosolyt. – A gyáros keze valahogy olajos lett a gépsor között, és a piszkos mancsát a legközelebb álló nő köpenyébe törölte, történetesen az enyémbe. Úgy szájon vágtam a tököst – magunk között nem tőkésnek, hanem tökösnek hívtuk, – hogy az a földön, én meg utána az utcán, a leendő munkahelyemen találtam magam.

     Ahogy a letakart szökőkutak fázva, vacogva telelnek ki a magány hidegében, ő is ugyanúgy reszketett. Most is lassan lefagy íves ajkáról a mosoly, és kissé szégyenlősen, halkan rebegve gyónja, hogy munkaszerződés nélkül is munkához jutott. Többnyire éjszakás volt. A Hófehérq név ragadt rá, és senki nem tudta róla, hogy valamikor „kicsi lányom, édes gyermekem, tündérkém” volt ő a szüleinek.

     Vendégeit nem lepte meg a hófehér ágynemű, de Hófehérq számára a fehér a megadás szégyenletes színe, és ezért gyűlöletesen mocskosnak találta. – Megadtam magam – és piruló arcát hajzuhataga mögé rejtette. - Életben maradtam ugyan, de éjszakai kényszermunkára löktek – vallotta minden ízében remegve. Teste igen, de lelke nem vetkőzött le soha. Nem hagyta egyszer sem, hogy kuncsaftjai nála aludjanak, alig várta, hogy záródjon utánuk az ajtó. A gyermekkorából megőrzött Macival szeretett aludni, akinek még mindig karácsonyfa illata van, anya és apa cirógatta hajdanán az arcát a Macival. Ha kliens jött, Macit a szekrénybe zárta, szégyellte magát előtte. Megígérte neki, hogy eljön az idő, amikor nem fogja már a szekrénybe zárni. Szerette a naplementét nézni az ablakon át, a lemenő nap tüzénél melegítette lelkét.

     – Miután megnyertem a városi szépségversenyt, mintha kitárult volna előttem a lehetőségek kapuja. Szépen csomagolták az ajánlataikat, de ellenszolgáltatást vártak érte. Beintettem.

Azután jött egy mulyának látszó kis firkász – pirulva javította – egy újságíró, aki kezdetben kérdezni is alig mert. Megírtam helyette a cikket. Nem sikerülhetett rosszul, mert tizenkét részes folytatást kértek a laptól a nagy érdeklődésre való tekintettel. – Cinkos kacsintással folytatja – hét rész készen volt, hiszen a törpéket csak gépbe kellett írni. Öt részt pedig a képzeletemre bízva megírtam.

     Anti, az újságíró legfeljebb első ránézésre látszott kissé elvarázsoltnak. Földöntúli gondolatok emelték fel időnként a biztos talajról. – Most túlvilág van, vagy pedig újjászületés? És ha újjászületés van, akkor hányszor kell meghalnom? - Nem szeretett volna a mindenkori rokonainak többszöri halálával bánatot okozni, ezért az újjászületést inkább törölte gondolatban a jövőbeni lehetőségek közül. Gyakran foglalkoztatták effélék.

Unalmasnak ígérkezett a nap, a főszerkesztő délelőtt kiküldte a Bakonyaljára egy tájház megnyitására, délután pedig a városban kellett, riportot készítenie valami szépségkirálynővel. Délelőtt a Bakony belseje felé haladva hümmőgve fedezte fel, hogy errefelé a kávézó a Susmus-, az élelmiszer bolt az Elemózsia-, a testápolást kínáló szolgáltató ház pedig a Bűbáj nevet viseli. Itt valahogy elfogyott a restaurant és a studió, de még minibár sem tűnt fel a láthatáron, nem is beszélve a wellnessről.

Délután jókedvűen várt a király sírokhoz közeli, majd zsúfolásig telt kávézóban a szépségkirálynőre. – Csak rá ismerek, ha lesz korona a fején, de legalább is egy jogar a kezében – mosolygott maga elé. Kávézgatva gondolatban már az elektromos autók világában száguldozott. – Ha bedugom a hosszabbítót a konnektorba, akkor közvetlenül a lakásomból, a második emeletről meg tudok majd tankolni? A képzeletbeli tankolás elmaradt, mert villámháborús gyorsasággal, lélegzetelállító csend győzte le a meglepett, és ellenállásra képtelen zsivajt.

     A királynő lépett be az ajtón. Mint egy barokk festmény főalakjára, minden szem rászegeződött. - Ez a nő tényleg gyönyörű! – állapította meg a férfi. Az apukájának biztos nem kellett valami jótékonysági rendezvényt szponzorálnia, hogy viszonzásul a sokdioptriás zsűri a legszebbnek őt lássa – következtetett az újságíró.

E közben Hófehérq lassú és méltóságteljes léptekkel közelített az asztalához, mint a királynő, aki nem téved, megy egyenesen célja felé. Anti gyorsan igazítani akart valamit a ruháján, de nyakkendő nem volt rajta, nadrágján meg nem volt mit húzogatni, mert öv tartotta. Esetlenül próbált felállni, eközben térdével megemelte az asztalt, a kávé a combjára dőlt. Királynői keggyel, és kacagással nyújtotta felé kezét a nő, nem volt szükség formaságokra, fesztelenül csevegtek. Zárórakor köszöntek el egymástól. – Ma nem adtam szűrt almalevet a főbérlőnek gondolta Hófehérq, és felszabadultan nevetett a búcsúnál.

 

     – Amikor megmozdult bennem a magzatom, hinni nem akartam, hogy az újságíró egyből magára vállalta a születendő gyermeket – sóhajtja, miközben freskókról mosolygó szelíd angyallá változik az arca. – Jövendőbelim mellett, mesebeli királynőnek éreztem magam. Édesanyám megőrzött ruháit kezdtem hordani és a régi fényképek alapján olyan holmikat igyekeztem vásárolni, amilyeneket anya hordott hajdanán. Igazi, jó anya akartam lenni – és büszkén teszi arca mellé édesanyjának a fényképét. Hasonlítanak, de a fényképarcon kevesebb a szomorúság. - Anti olyan csudabogár, soha nem szed gyógyszert. Munkája miatt néznie kellett a tévében az esti híradót, s hogy utána megnyugodjon és aludni tudjon, mindig horror filmeket nézett. Mellettem erről leszokott - villant ki gyöngyfogsora.

     – Már messziről láttam, hogy párom valamire készül, ugyanis apám kalapja volt a fején, amelyet én ajándékoztam neki. Névnapomra egy kendőt és egy üveg pezsgőt hozott. – Ezzel a kendővel fátylat borítunk a múltra, és a pezsgővel új ízt adunk az életünknek Borikám. –Gyűrűnk akkor még nem volt, a kalap és a kendő helyettesítette. Később újságon keresztül is világgá kürtöltük, az esküvőnket, jelezni akartam, hogy megváltozott az életem. Boldog voltam, és kicsit szomorú is, hogy a drága szüleim nem osztozhattak az örömömben. A szertartás alatt, az igen kimondásakor gyermekünk mozgolódott bennem, mintha szüleim így adták volna áldásukat menyegzőnkre. Reméltem, új fejezet kezdődik az életemben. Férjem szülei azt a lakást vásárolták meg nekünk, ahol albérlő voltam.

 

A közeli mulatóban, ahol korábban Hófehérq törzsvendégnek számított, a fiúk már eléggé benyomtak. – Higgyétek el, nem változott meg ez a nő, csak csőbe húzta azt a palimadarat –mondta dülöngélve Vörösorr, akinek olyan gyors lefolyású volt eddig az élete kocsmától kocsmáig, mint egy vécé öblítőtartályé. – Tuti, hogy az ilyenek nem tudnak, nem is akarnak megváltozni, értem? Hiányzik nekik… - és ökölbe szorított jobbját lengette. A hallgatóság röhögött.

Bori otthon, egyedül a karácsonyra készülve, dísznek való csíkokat vágott ki színes kartonból. – Ki dörömbölhet ilyen későn az ajtómon, talán a szomszéd rosszul van? – összehúzva magán a köntösét, ajtót nyitott. – Vörösorr egyből nekiesett, és taszigálta az ágyhoz, amelyiken Maci feküdt. Sikoltozva ellenkezett, és a pici is rugdalózott benne, de a dagadt az ágyra szorította. Fuldokolva kapálózott, az éjjeli szekrényen kezébe akadt az olló. Oldalról a disznó torkába szúrta.

      A tárgyaláson a férje a királynő lovagjához méltóan viselkedett. – Tisztelt Bíróság! Éppen a legjobbkor, az utolsó pillanatban értem haza, s hirtelen felindulásomban felragadtam az ollót… - Az ügyvéd azt mondta Borinak - mindent összevetve, enyhe ítélet várható. Legfeljebb néhány év. – Kibírjuk, igaz kicsim? – és mosolyogva megsimogatta magzatát. – Ígérem neked, az oviból már mindig apával együtt hozunk haza, és te ott hintázol majd, repülsz kacagva a karjaink között.